Nem néztem utána, de gyanítom, ez a kenyérsaláta az olaszoknál a kevéssé jómódúak étele volt, hiszen paradicsom mindig akad arrafelé, szikkadt kenyér is, hogy az olívaolajról és balzsamecetről ne is beszéljek. Nos, az én salátám sok mindennek mondható, de olcsónak aztán egyáltalán nem.
Múlt szombaton elzarándokoltam a Lehel téri csarnokba, gyerekkorom piacolásainak színhelyére, amit akkor se szerettem, ma se szeretek igazán, bár az okok teljesen mások most, mint akkor. Akkortájt a nagymamámmal jártam oda Nagymező utcai lakásunkból, tehát jóval-sokkal közelebbről, mint mostanában, hiszen Zuglóban élek. Háromszor legalább körbejártuk a piacot, ami akkortájt, úgy 45 éve igencsak más képet mutatott. Ilyesmit.
Nos, miután sokszor körbejártuk a piacot - akkor nem értettem, miért van erre szükség, és a magyarázat, miszerint meg kell nézni az árakat, összehasonlítani, és eldönteni, melyik helyen veszünk meg valamit, egyáltalán nem volt releváns 10 éves koromban -, Mami eldöntötte, hol vásárolunk végül is. Jöhetett a sorban állás, a cipekedés, a gyalogolás haza, mert Mami nem volt nagy barátja az akkor már létező metrónak*. Emlékszem, már a Marx téren az összes létező kopogós lakkcipőm tele volt az egésszel. És ahogy ő idősödött, nekem egyre gyakrabban kellett vele tartanom, hogy segítsek. (Atyaég, mikor fogunk innen eljutni a panzanellához vajon?) Ma már, hogy lassacskán belelépek abba a korba (lassacskán, mi? haha...), amiben ő volt akkortájt, mindent értek. Én ugyan nem szorulok annyira rá, hogy a legolcsóbbat vegyem, természetesen nekem sem mindegy, miért mennyit fizetek. Igaz, ő sem a legolcsóbbat vette, hanem azt a legolcsóbbat, aminek a minősége már átment a rostáján. Viszont ezekben az években felbecsülhetetlen értékű tudásra tettem szert. Megtanultam, melyik újhagyma igazi újhagyma, és nem hajtatott vöröshagyma (utánozhatatlanul lesújtó pillantást volt képes vetni egyrészt az ilyen "újhagymára", másrészt azokra, akik bedőltek, és újhagymaként vették meg ezt a nem túl élvezetes cuccot), megtanultam, melyik retket szabad megvenni, és melyiket kell messziről kerülni, melyik krumpliból lesz jó a gombóc, és melyik kell majd paprikásnak, hogy a salátának, amit megveszünk, legyen már szíve, ne csak zöld levelekből álljon, ja, és el ne felejtsem, hogy melyik kukorica lesz isteni megfőzve, és melyik elől ugorjunk el akkor is, ha netán ingyen utánunk dobnák. Legnagyobb bánatomra az a fajta, amit annyira szerettünk, az arany mazsola, teljesen eltűnt a piacokról, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem találkozom vele? Pedig annak idején tizesével vettük, és sosem maradt belőle másnapra.
Most pedig azért nem szeretem a Lehelt, mert művi, mert szűkös, mert igazi őstermelő alig található az árusok között, és igen, azért sem, mert tele van kínai árusokkal, hát bocs, de nekem az annyira antipiacos jelenség, hogy uhh... (igen, tudom, a Bosnyákon is vannak). Ráadásul messze is van nekem, akár kocsival, akár tömegközlekedéssel indulok neki, a Bosnyákról már haza is értem talán, mire a Lehelre épp csak odaérek. Na de múlt szombaton rászántam magam, és nem bántam meg.
Elsődleges célom az volt, hogy a Színek kertje névre keresztelt standon vásároljak, elsősorban paradicsomot. Nagyon-nagyon-nagyon szeretem a paradicsomot. Azt a feszes húsú, édesen savanykás fajtát, amire ha egyetlen pöttyintésnyi sót teszel, létrejön a csoda a szádban. Tudtam, hogy Csabáék nagyon sokféle paradicsomot termesztenek, nem először vásárolok náluk. Így aztán bőségesen jutott a bevásárlókosárba a piros, narancssárga, lila, zöld, csíkos darabokból. És nagy örömömre volt abból a gömb formájú uborkájukból is, ami annyira finom, hogy egész nap tudnám ropogtatni. Így néz ki.
 |
| Fotó: Facebook, Színek kertje |
Aztán ott vannak a paradicsomjaik...
