2018. január 24., szerda

Holá Mexico!

December volt még, a karácsonyt is csak vártuk, amikor ellátogattunk Újpestre, a Calavera mexikói étterembe. Épp ideje volt már, hogy egy estét ne a számítógép előtt töltsünk a férjemmel, természetesen a munkába temetkezve, hanem beszélgessünk, vagy bambuljunk csak együtt, ha ahhoz van kedvünk, na és persze együnk egy jót.

Kíváncsian indultunk neki a vacsorának, hiszen valahogy az ember nem feltétlenül gondolná, hogy hamisítatlan mexikói ízekre talál Újpest központjában, az újpesti piac tőszomszédságában, de mivel nyitottak vagyunk és érdeklődőek, nem volt kérdés, hogy kipróbáljuk a helyet.

És milyen jól tettük! Nemhogy nem csalódtunk, hanem egyenesen pompásan éreztük magunkat, istenieket ettünk, élveztük az étterem nyüzsgő esti hangulatát, a felszolgálók kitüntető kedvességét, figyeltük, milyen brutális adagokat tüntetnek el szemrebbenés nélkül a szomszédos asztaloknál a fiatalok, senki nem hagyott semmit a tányérokon, és ez előre vetítette, hogy mi sem maradunk éhen.

Szerettünk volna minél árnyaltabb képet kapni a kínálatról, ezért megbeszéltük a férjemmel, hogy mindketten mást-mást rendelünk, így sok ízt letesztelhetünk.

Elsőként kukoricakrémleves érkezett bacon chipsszel, mellette egy hideg mangóleves. Főételnek két csirkés ételt választottunk, a Pollo Veracruzt diós polentával és egy fajitast. A mangóleves kellemes volt, bár szerintem kimondottan nyári fogás, de ez ízlés kérdése. A kukoricalevesen a bacon chips mondjuk úgy, hogy nem étvágygerjesztő, ezen bizony dolgozni kéne még egy keveset, mert bár lehet, hogy én vagyok extra faxnis, szerintem ez a feketére sült - bár nem égett ízű - izé nem való a tányérra ebben a formában. A levesnek nagyon jót tett egy kevés chili olaj, amivel kiegészítettem a tányérban, attól vált a kissé semmitmondó íz ütőssé.


Inkább tartsuk meg mind állagban, mind látványban az étterem honlapján látható képet, azzal mindenki jobban járna.

Kép: calavera.hu

A főételek jól sikerültek, ami azért bír hír értékkel, mert egy egyszerű csirkével is nagyon csúnyán mellé lehet nyúlni, hiába szeretne az ember biztosra menni azzal, hogy csirkét rendel. Én a fajitast bátrabban fűszerezném, de megértem, ha nem meri a séf válogatás nélkül mindenkinek odatolni a karakteres mexikói ízeket. Nekem hiányzott, és bár az asztalon többféle szósz is kelleti magát, inkább annak lennék híve, hogy sütés közben kapjon több fűszert, ne utólag adjuk hozzá a chili szószokat. A diós polenta jó ötlet a Pollo Veracruz mellé, és a köretként felszolgált tipikus mexikói tállal is elégedettek voltunk.






Miután a pukkadás határán voltunk, kicsit ellenálltunk a desszerteknek, végül nyilván nem a józan ész győzött, hanem a banános, karamellás chimichanga, amiről egyrészt úgy tudtam, hússal, sajttal töltik meg, mielőtt bő olajban kisütik, másrészt azonnal eszembe jutott a Vejedre ütök című film, ahol Dustin Hoffman könyörög a feleségének, Barbra Streisandnak, hogy  készítsen neki ilyet. Az üzenetrögzítőjüket nem tudják rendeltetésszerűen kezelni, így azon a következő párbeszéd hallható minden hozzájuk telefonáló számára: 
"-Édes, vágyom egy kis chimichangára! -Akkor csinálj magadnak chimichangát! Neked megéri, de én szenvedek tőle..." 
Bájos párbeszéd, nemde?  Én mindig felnevetek rajta, akárhányszor látom a filmet. Szóval megérkezett a chimichanga, a churroshoz _direkt_ nem kértünk csokiszószt, elvégre fegyelem is van a világon, nem igaz? Csak úgy magában, épp csak egy kevés fahéjas porcukorral, na, az íze kedvéért! 

Összefoglalva a fenti sok locsogást: menjetek a Calaverába, lehetőleg barátokkal, nagy asztalhoz üljetek, igyatok sört, vagy tequilát - zavarba ejtően gazdag a választék -, beszélgessetek egy óriásit, és egyáltalán nem mellékesen egyetek jókat. Mert a Calavera mindezen tevékenységeknek igazán jó helyszíne. Figyelmes kiszolgálásban lesz részetek, és ha egyszer kipróbáljátok, kötve hiszem, hogy a próbát nem követi több látogatás. Valamint ha elfogadtok még egy jó tanácsot, a melegen felszolgált welcome pattogatott kukoricára mondjatok nemet, sokkal több mexikói finomság fog a gyomrotokba férni, ha nem pattogatott kukoricával tömitek meg. Én szóltam...

Mire távozásra alkalmas állapotba kerültünk, az étterem megtelt, minden asztalnál ültek, nyilvánvalóan a legtöbben nem először jártak itt, rutinosan rendelték a burritókat, quesadillákat,tostadákat, fajitákat, hamisítatlan szombat esti hangulat uralkodott az étteremben, a pincérek állták a sarat, kedvesen, mosolygósan, és főlegy gyorsan tették a dolgukat.

Amikor kiléptünk az étteremből, meghallgathattam az újpesti karácsonyi kirakodóvásáron felállított alkalmi színpadon egyik kedvenc számomat élőben, de nem árulom el, melyik volt az, hadd éljen mindenkiben egy pozitív kép a zenei ízlésemről!


2018. január 15., hétfő

Teljes kiőrlésű kenyér no 1.

Kérem szépen, a helyzet az, hogy ilyen a blog 11 és fél éves történetében még nem volt, hogy három és fél hónapig ne szülessen új bejegyzés. Sok oka van ennek, a legfontosabb és meghatározó, hogy nemigen főzök újdonságokat. Szokom az új - cukorbeteg - életemet, nagyon sokat fogytam, jól érzem magam a bőrömben, és úgy adódott, ogy a főzésbe beletett alkotó energiáimat most más területen használom. A lelkesedésem az új, egészséges ételek kipróbálása irányában egyelőre holtvágányon várakozik, inkább az jellemző, hogy a megszokott repertoár darabokat igyekszem számomra is fogyaszthatóvá tenni.
És éppen ebbe a vonulatba illeszkedik a mostani recept. Mert ugye 2017 áprilisa óta csak elvétve eszem fehér kenyeret, vagy fehér lisztből készült pékárút. Sokféle teljes kiőrlésű terméket próbáltam már, első egy-két alkalommal ízlik is, de harmadszorra, többedszerre már nem kívánom, némelyeket kifejezetten kellemetlen illatúnak érzek. Szóval ez elég nagy nyűg, tekintve, hogy szénhidrátot enni márpedig kell. Főleg reggelire kell a kenyérféle, és a reggelivel amúgy is hadilábon állok. Mert persze forró, vajas croissant simán le tudnék tolni akár fél 7-kor is (korán kell reggelizni, legkésőbb 8-ig, de inkább előbb) egy csésze tejeskávéval, de ez már a múlt, ilyet nem tehetek. Marad tehát a teljes kiőrlésű kenyér fehérjével (sajt, jó minőségű felvágott, túró, tojás) és zöldséggel. Úgyhogy nekiálltam megkeresni azokat a recepteket, amelyeket váltogatva el tudom képzelni, hogy még 5 év múlva is képes leszek tk kenyeret fogyasztani anélkül, hogy azon gondolkoznék, inkább főbe lövöm magam. Ez az első kísérleti alany. Szép lett, jó az íze is, kérdés, meddig marad friss.


Hozzávalók:
50 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
(én 47 dkg tk lisztet és 3 dkg zabkorpát használtam, de ha nincs zabkorpád, semmi baj)
3 evőkanál olaj
3 dkg friss élesztő
1 dl tej
3 dl víz
1 evőkanál joghurt
2 teáskanál cukor
2,5 teáskanál só
2 teáskanál búzasikér

Elkészítés:
Nálam az a metódus, hogy a kenyérsütő üstjébe rakom a hozzávalókat, és másfél óra múlva egy gyönyörűen megdagasztott, megkelt tésztát vehetek ki a gépből, amit megformázok, sütőformába teszek és a villanysütőmben megsütök. Szeretem így csinálni, mert valahogy nem kedvelem a gép által sütött óriás bucit, sokkal inkább kedvemre való az ilyen szendvicskenyér forma. Most is ezt követtem: a vizet és a tejet meglangyosítottam, a joghurttal és az olajjal együtt az üstbe öntöttem. Ekkor jött a liszt, a zabkorpa, a sikér, a só, a cukor, valamint a friss élesztő, amit igyekeztem finomra morzsolva egyenletesen a liszte tetejére szórni. Érdemes megjegyezni, hogy a sót az üst egyik sarkába tegyük, nem tesz jót neki, ha közvetlenül érintkezik az élesztővel. Úgyhogy én az egyik sarokba szórom a sót, a másikba  a cukrot, aztán kész, a probléma el is intéződött. Másfél óra múlva gyönyörűen megkelt a tészta, nem is számítottam rá, hogy ilyen szép magas lesz, de a sikér megtette a dolgát. Átgyúrtam a tésztát, megformáztam, belefektettem a sütőformába, és amíg a sütő melegedett, meggyújtottam egy plusz gázrózsát is, és a kellemes melegben a tészta ismét növekedésnek indult. 180 fokos sütőben sütöttem 30 percig, majd kivettem a formából, megkopogtattam az alját, és mivel úgy ítéltem meg, hogy még nem kong elég ércesen, visszatettem 10 percre. A sütő aljába egyébként egy lábaskában forró vizet helyeztem el, hogy gőzös legyen a sütő, ettől jó ropogós lett a kenyér héja. Rácson hagytam kihűlni, nehogy beizzadjon az alja.