Paradicsomos galette

A galette a franciák nagy találmánya, egyrészt baromi egyszerű elkészíteni, másrészt édesen, sósan is őrületesen finom, úgyhogy az egyik kedvencem. Lehet előétel, ha sósan készíted, lehet desszert, ha gyümölccsel házasítod, de lehet főétel is, ahogy most nálunk, úgyhogy le a kalappal a franciák előtt, ezt jól kitalálták.

A kiindulási alap a Színek kertje paradicsomjai voltak, azokat mintha a jóisten is galette-nek teremtette volna. A másik szereplő egy pár hete lejárt Lidl-s krémsajt volt, ami türelmesen várta a sorsát, és kóstoláskor kiderült róla, hogy élemedett kora ellenére semmi baja, úgyhogy ment a paradicsomok alá.

Hozzávalók:

21 dkg liszt
14 dkg hideg vaj
fél teáskanál só
4-5 evőkanál jéghideg víz

paradicsom (jó, ha többfélét használunk hozzá, nemcsak a látvány miatt, hanem az ízükben eltérő paradicsomok izgalmassá teszik ezt az ételt)
20-25 dkg natúr krémsajt
só
bors
1 gerezd fokhagyma
őrölt oregánó
bazsalikom

Elkészítés:

A tészta hozzávalóit összeállítjuk, én a szokásos módon, a késes betétű aprítómmal adtam ezt elő. Állt vagy 4-5 napot a hűtőben, mert aznap, amikor vacsorára szántam, a családfő vidéken ragadt, úgyhogy a tervezett vacsora aznap nem volt aktuális. Mondhatom, azonkívül, hogy a tészta kissé megszürkült a folpackban, nemhogy baja nem lett, de szerintem sokkal omlósabb, ropogósabb lett a végeredmény, mintha frissen készítettem volna. Szóval összeállítottam a tésztát, folpackba csomagoltam, korong alakúra lapogattam, és normál körülmények között fél-egy órát kéne pihennie a hűtőben.

A krémsajtot kikevertem a sóval, borssal, az összezúzott fokhagymával, és a kerekre és vékonyra nyújtott tésztalapot megkentem vele. A szélén hagytam úgy egy centi helyet üresen. Felkarikáztam a paradicsomokat, fedésben szépen kirakosgattam vele a tésztát, megsóztam, megborsoztam, rászórtam az oregánót. Az üresen hagyott tészta részt pedig szépen ráhajtogattam a paradicsomokra, a képen látható módon. Néhány csepp olajjal megkínáltam a paradicsomok tetejét, majd kissé beolajoztam a kezemet is, és megsimogattam vele a tészta peremét, hogy legyen szép színe. Megkenhettem volna tojássárgájával is, de sajnáltam egy tojást ezért felütni.

200 fokos sütőben kb. 40-45 percet sült a galette, és mondhatom, káprázatosan finom volt. Ahogy a műfaj adja magát, ezerféle módon lehet variálni a tölteléket, úgyhogy érdemes alapreceptként elmenteni, és megfelelő időben előrántani a tarsolyból.

Ötletek a töltelékre: karamellizált hagymás, lehet benne vörös- és fokhagyma vegyesen, póréhagymás-baconos, sonkás-gombás, kukoricás-sonkás-kápia paprikás, ricottás-fokhagymás-spenótos, uram bocsá kolbászos-sajtos, brokkolis-kéksajtos-körtés, ez esetben én a brokkolit kicsit megblansíroznám előbb, ananász-sonka rajongóknak ugye mehet a hawaii, no, száz szónak is egy a vége, azt hiszem, bármilyen pizza feltét variációt rakhatunk galette-re is bátran.

Panzanella, az olasz kenyérsaláta

Nem néztem utána, de gyanítom, ez a kenyérsaláta az olaszoknál a kevéssé jómódúak étele volt, hiszen paradicsom mindig akad arrafelé, szikkadt kenyér is, hogy az olívaolajról és balzsamecetről ne is beszéljek. Nos, az én salátám sok mindennek mondható, de olcsónak aztán egyáltalán nem. 

Múlt szombaton elzarándokoltam a Lehel téri csarnokba, gyerekkorom piacolásainak színhelyére,  amit akkor se szerettem, ma se szeretek igazán, bár az okok teljesen mások most, mint akkor. Akkortájt a nagymamámmal jártam oda Nagymező utcai lakásunkból, tehát jóval-sokkal közelebbről, mint mostanában, hiszen Zuglóban élek. Háromszor legalább körbejártuk a piacot, ami akkortájt, úgy 45 éve igencsak más képet mutatott. Ilyesmit.

Fotó: Urbán Tamás

Nos, miután sokszor körbejártuk a piacot - akkor nem értettem, miért van erre szükség, és a magyarázat, miszerint meg kell nézni az árakat, összehasonlítani, és eldönteni, melyik helyen veszünk meg valamit, egyáltalán nem volt releváns 10 éves koromban -, Mami eldöntötte, hol vásárolunk végül is. Jöhetett a sorban állás, a cipekedés, a gyalogolás haza, mert Mami nem volt nagy barátja az akkor már létező metrónak*. Emlékszem, már a Marx téren az összes létező kopogós lakkcipőm tele volt az egésszel. És ahogy ő idősödött, nekem egyre gyakrabban kellett vele tartanom, hogy segítsek. (Atyaég, mikor fogunk innen eljutni a panzanellához vajon?) Ma már, hogy lassacskán belelépek abba a korba (lassacskán, mi? haha...), amiben ő volt akkortájt, mindent értek. Én ugyan nem szorulok annyira rá, hogy a legolcsóbbat vegyem, természetesen nekem sem mindegy, miért mennyit fizetek. Igaz, ő sem a legolcsóbbat vette, hanem azt a legolcsóbbat, aminek a minősége már átment a rostáján. Viszont ezekben az években felbecsülhetetlen értékű tudásra tettem szert. Megtanultam, melyik újhagyma igazi újhagyma, és nem hajtatott vöröshagyma (utánozhatatlanul lesújtó pillantást volt képes vetni egyrészt az ilyen "újhagymára", másrészt azokra, akik bedőltek, és újhagymaként vették meg ezt a nem túl élvezetes cuccot), megtanultam, melyik retket szabad megvenni, és melyiket kell messziről kerülni,  melyik krumpliból lesz jó a gombóc, és melyik kell majd paprikásnak, hogy a salátának, amit megveszünk, legyen már szíve, ne csak zöld levelekből álljon, ja, és el ne felejtsem, hogy melyik kukorica lesz isteni megfőzve, és melyik elől ugorjunk el akkor is, ha netán ingyen utánunk dobnák. Legnagyobb bánatomra az a fajta, amit annyira szerettünk, az arany mazsola, teljesen eltűnt a piacokról, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem találkozom vele? Pedig annak idején tizesével vettük, és sosem maradt belőle másnapra.

Most pedig azért nem szeretem a Lehelt, mert művi, mert szűkös, mert igazi őstermelő alig található az árusok között, és igen, azért sem, mert tele van kínai árusokkal, hát bocs, de nekem az annyira antipiacos jelenség, hogy uhh... (igen, tudom, a Bosnyákon is vannak). Ráadásul messze is van nekem, akár kocsival, akár tömegközlekedéssel indulok neki, a Bosnyákról már haza is értem talán, mire a Lehelre épp csak odaérek. Na de múlt szombaton rászántam magam, és nem bántam meg. 

Elsődleges célom az volt, hogy a Színek kertje névre keresztelt standon vásároljak, elsősorban paradicsomot. Nagyon-nagyon-nagyon szeretem a paradicsomot. Azt a feszes húsú, édesen savanykás fajtát, amire ha egyetlen pöttyintésnyi sót teszel, létrejön a csoda a szádban. Tudtam, hogy Csabáék nagyon sokféle paradicsomot termesztenek, nem először vásárolok náluk. Így aztán bőségesen jutott a bevásárlókosárba a piros, narancssárga, lila, zöld, csíkos darabokból. És nagy örömömre volt abból a gömb formájú uborkájukból is, ami annyira finom, hogy egész nap tudnám ropogtatni. Így néz ki.

Fotó: Facebook, Színek kertje

Aztán ott vannak a paradicsomjaik...

                                            Fotó: Facebook, Színek kertje

Szóval hagytam néhány napot a pariknak még egy kis utóérésre, az apraját jártamban-keltemben csak úgy magában fogyasztottam el hét közben, aztán nekiálltam a panzanellának...

Hozzávalók 2 főre:

fél kiló paradicsom (koktél, meg nagyjából bármilyen, amilyen van otthon)

1 kis fej lilahagyma

egy darab uborka hámozva, magtalanítva

olajbogyó, kapribogyó ízlés szerinti mennyiségben

olívaolaj

balzsamecet

dijoni mustár

1 gerezd fokhagyma pépesítve

só

bors

friss bazsalikom

3 szelet (lehetőleg kovászos) kenyér

Elkészítés:

A kenyeret nagyobb kockákra vágtam, tepsire tettem, meglocsoltam olívával, és 10-12 perc alatt ropogósra sütöttem. Félretettem hűlni.

A zöldségeket felaprítottam, tálba tettem, hozzáadtam a kenyeret.

Megkevertem a fokhagymás vinaigrette-et: 3 rész olaj, 1 rész balzsamecet, 1 mokkáskanál dijoni mustár, fokhagyma, só, bors, befőttes üvegbe önt, összeráz.

Ügyeljünk arra, hogy ne legyen kevés a mártás, mert ízesítésen kívül az is feladata neki, hogy a pirított kenyeret kissé megpuhítsa, és ha épp csak megmutatjuk a kenyereknek a mártást, akkor ebből semmi sem lesz.

Öntsük a vinaigrette-et a salátára, keverjük át alaposan, majd néhány órára tegyük a hűtőbe.

Tálaláskor elmaradhatatlan kellék a friss bazsalikom levél a salátára.

*nos, utánanéztem, abban az időben, amikor mi együtt jártunk oda vásárolni, még csak a troli járt arrafelé, metró nem, az már csak akkor indult el, mikor ifiasszony voltam.

15 év, az bizony 15 év

Nem is gondoltam, hogy nem is lesz olyan egyszerű megírni ezt a bejegyzést. Azt nem állítom, hogy régen készülök rá, de az igaz, hogy valamikor a nyár második felében már eszembe jutott, hogy azért mindenképpen meg kell emlékezni arról az elmúlt 15 évről, mióta írom a blogomat. Mert 2006. szeptember 1-jén írtam meg a beköszönő posztot, akkor még az azóta nem létező freeblog.hu felületén. A bloggerre 6 évvel később, 2012 telén költöztem át, mert muszáj volt. Azóta is itt írom a posztokat, több-kevesebb lelkesedéssel, több-kevesebb erre szánható szabadidővel. Az már mindenkinek a könyökén jön ki, mert ha a blogról esik szó, mindig elmondom, hogy első és legfontosabb célközönségem a lányom volt anno, akit olyan módon szerettem volna elindítani a főzés iránti lelkesedés útján (amiről akkor fogalmunk sem volt, elérkezik-e valaha), hogy egy helyre gyűjtöm neki a családi kipróbált recepteket. Hogy hogyan alakultak a továbbiak, azt ebben a posztban elolvashatja, akit érdekel.

Az egyik kedvenc fotóm

Az első tévéműsor, amelyben gasztrobloggerként szerepeltem

Nem akarnám bő lére ereszteni az írásomat, legyen elég annyi, hogy nagyon sokat köszönhetek a blognak, még mindig nagy örömmel írom a posztokat, jóval kevésbé érdekel már, hányan olvassák azokat, de persze természetesen fontos szempont, de már nem görcsölök a rossz Facebook eléréseken, látogatószámokon. 

Főzzetek jókat, egyetek finomakat, és legyetek velem a következő években is. Köszönöm mindenkinek, aki rövidebb-hosszabb ideje követ, akinek számít a véleményem, aki tanácsokat, segítséget kér időnként, és mindazoknak, akik használják a receptjeimet.

Annak mikéntjéről pedig, hogyan szeretném köszönetemet kifejezni, a Facebookon olvashattok.