Ázsiai gombaleves

Elég volt már a pulykából, a hurkából, a bejgliből és a töltött káposztából is most egy időre. Az utóbbiból elég rendes adaggal rendelkezünk, úgyhogy azt még esszük egy darabig, mert a legutóbbi lefagyasztás-felengedéssel igencsak rossz tapasztalataim vannak, úgyhogy ezt többet nem csinálom a káposztával. És mivel elég volt az ünnepi ízekből, meg maradt még egy rendes adag gomba is, ráadásul az Ázsia boltban tett látogatásom gyümölcseként volt itthon a citromnádtól, koriandertől, friss chilitől, friss gyömbértől kezdve minden az égvilágon, összeraktam az egyik kedvenc levesemet. 30 perc és kész.

Hozzávalók:

1 pici fej vöröshagyma

1 szál újhagyma (díszítésnek)

friss koriander

fél citrom leve

1 apró chili

1 nagy doboz kókuszkrém

1 szál citromnád

2 dl zöldségleves

1 evőkanál vörös curry paszta

1 teáskanál gyömbér-fokhagyma paszta (vagy egy darab gyömbér és egy nagyobb gerezd fokhagyma összetörve)

30 dkg gomba (ha több van, nem gond)

bambuszrügy

1 sárgarépa

1 evőkanál szójaszósz

1 evőkanál halszósz

só, bors

Elkészítés:

A gombát megmostam, szeletekre, a répát félbe, majd rézsútosan vékony szeletekre, a vöröshagymát a lehető legapróbbra vágtam. A kókuszkrémből kivettem két evőkanál sűrűjét, lábasba tettem, összemelegítettem a curry pasztával, beleszórtam a répát, a gyömbért, fokhagymát, ment bele a gomba is, a klopfolóval megveregetett citromnád, és ebben a viszonylag rövid lében pároltam pár percig a zöldségeket. Ezt követően hozzáöntöttem a többi kókusztejet és a zöldséglevest is. Amikor a répa megpuhult, ízesítettem a levest a szója- és a halszósszal, de még ekkor is kívánt egy kevés sót, úgyhogy azt is kapott. Az utolsó pillanatban beledobtam a bambuszrügyet is a fazékba, azt már értelemszerűen nem főztem, csak át kellett, hogy melegedjen. Végül, de nem utolsó sorban kapott egy evőkanálnyi citromlevet a leveske, onnantól már csak díszíteni kellett a tányérban a vékonyra karikázott újhagymával, chilivel, aprított korianderrel. 

Mákos guba vaníliasodóval

Először is: nálunk a mákosguba mindig is 24-i ebéd volt. Akkor volt szükség egy egyszerű, könnyű ételre, ami hangulatában megágyaz az estének, nincs vele 5 perc munkánál több. 

Sok-sok évig nekünk a december 24. arról szólt, hogy idős rokonainkat, ápoltjainkat látogattuk körbe, keresztanyámnak születésnapja is volt aznap, ahhoz járt a délelőtti kis pezsgőzés vele, meg aztán vittük a három napra szóló ünnepi ételeket is nekik, úgyhogy általában kissé kimerülten értünk haza kora délután, és akkor még előttünk állt a fadíszítés. Aztán volt olyan év, hogy mindenki beteg volt, senkinek nem kellett a mákos guba, se más étel, idén pedig úgy jött el az a nap, hogy előtte két álló napon át csak főztem, főztem, úgyhogy még a gubára se volt energia, a vacsorát pedig a férjem és a fiam celebrálta, én meg néztem. Na de mákos guba nélkül nem élet az élet, beszereztük hozzá a kifliket is, úgyhogy tegnap végre elkészítettem. Általában juharsziruppal szoktuk felütni, most vaníliasodó járt hozzá. Szánom-bánom bűnömet, de abból a főzés nélküli zacskóst használtam...

Hozzávalók 4 személyre:

6 db vajas kifli

5 dkg vaj

5-6-7 dl tej, ez majd megmutatja magát, hogy valójában mennyire van szükség

1 csomag bourbon vaníliás cukor

darált mák összekeverve porcukorral, ennek arányát, mennyiségét mindenki maga tudja

1 csomag vaníliasodó a csomagoláson található leírás szerint elkészítve (vagyis a tasak tartalmát egy percig habverőzni 2,5 deci tejjel)

ízlés szerint mazsola, kandírozott narancshéj

Elkészítés:

A mákot és a porcukrot összekevertem. A kifliket néhány órával korábban felkarikáztam, hagytam szikkadni, máskor, ha több időm van, néhány percre beteszem a sütőbe kicsit megpirulni, de amellett ott kell állni, nehogy túlsgáosan kiszáradjon, most erre nem volt érkezésem. A tejet felforraltam a vajjal és a vaníliás cukorral, majd egy nagy tálban apránként elkezdtem a forró vajas tejet ráönteni a kiflikarikákra. Minden egyes kanál tejjel kicsit átmozgattam/rázogattam a tálban a kiflit. Ezt mindaddig ismételtem, amíg a kiflikarikák át nem áztak, természetesen ronggyá áztatni nem szabad őket. Ez az egyetlen truváj ennél a műfajnál, amit tudni kell, ismeritek a klasszikust: még nem jó, még nem jó... már nem jó. Ha használsz mazsolát, még az elején szórd a kiflikre, hogy valamelyest azokat is megpuhítsa a tej. Amikor a kiflik megáztak, mehet rá az indokolatlanul sok mák 😀, végül pedig fogtam a fém tálalógyűrűimet, és jó szorosan beletömködtem a mákos matériát, kicsit le is nyomkodtam a formában, hogy jó tömör legyen. Kicsit megvajaztam egy sütőpapírt, arra ültettem a megtelt formákat, és 220 fokos sütőbe dugtam őket néhány percre. Tényleg csak néhány perc volt, nem akartam kiszárítani a gubát, csak annyi volt a cél, hogy szép formára süljenek.

Amikor késznek nyilvánítottam, egy vékony pengéjű késsel körbevágtam a formát, elválasztván így a gubát a formától, és beleültettem a sodóval kibélelt mélytányérba.

Narancs lekvár

Pontosan emlékszem, hogy nem ez az első narancs lekvárom. De arra is emlékszem, hogy az az alkalom, amire emlékszem, jó régen volt már, és úgy rémlik, nem is voltam túlságosan elégedett az akció végeredményével. 

Egy dolog biztos: ha megérkezik a Buono Olívaolaj- és Tészta szaküzletbe a kezeletlen héjú szicíliai narancs, én azonnal megbolondulok, és borsos ára ellenére rendelek belőle. Ez pedig azért van, mert vagy 8-9 éve, hogy először kóstoltam a szicíliai narancsot, akkor Dolce Vita, azaz Vrábel Kriszta árulta, és egyszerűen pazar volt. Meg kellett állapítanom, hogy bár már akkor sem voltam az ifjú korosztályba sorolható, egészen odáig nekem fogalmam sem volt, milyen is a narancs. Nyilván azt gondoljuk, hogy olyan, mint amilyet a Sparban árulnak vödörben, esetleg a piacon spanyol, görög narancsot, de hát nem. A narancs, az igazi, jó narancs, az vastag héjú, rengeteg leve van, és mézédes, aromás, ahogy pucolja az ember, fröcsög szanaszét a héjából az illóolaj. És hát nem 300 forint kilója, na.

Sok beszédnek sok az alja, én idén nem estem túlzásba, nem rendeltem egy rekesszel, csak 4 kilónyit, és abból se mindből főztem lekvárt, hiszen csak úgy megenni a Navel fajtájú narancsot is maga a kéjutazás a mennyországba. Úgyhogy most úgy ügyködtem, hogy egy kiló narancsfiléből főztem a narancsot, őszintén szólva az is elvett vagy bő másfél órát, mire megszabadítottam a gerezdeket a hártyájuktól. Én ugyanis rühellem a keserű narancs lekvárt, ez van. Sokfélét ettem már, mert szeretem, de a legnagyobb csalódás a sevillai volt, aminek bár csodás színe volt az üvegben, mégis olyan keserű volt, hogy számomra büntetés volt enni. 

A ma elkészített adag nagy része ajándék lesz, de őszintén szólva lesem a Buono honlapját, hátha jön még idén Navel, és akkor nekirugaszkodnék még egy adagnak.

Az elkészítés előtt körülbelül két tucatnyi receptet böngésztem át, de amikor elértem bennük odáig, hogy áztasd be a héjat egy éjszakára, öntsd fel vízzel, forrald fel, önts rá tiszta vizet, áztasd még egy éjszakát, másnap kezdd elölről a procedúrát, akkor azonnal másik receptúra után néztem. Aztán eldöntöttem, nem fogok én itt xarakodni, elő a jól bevált dzsemfixszel, aztán adj neki, hadd szóljon! Így lett a lekvárfőzés egy tíz perces művelet. Jó, a filézést most hagyjuk is...

Hozzávalók:

Kb. másfél-két kiló narancs, melyből nagyjából 1 kg narancsfilé lesz

50 dkg cukor

1 csomag 3:1 dzsemfix

Elkészítés:

Mossuk meg a narancsokat, majd nagyon éles késsel vágjuk le a héját, lehetőleg úgy, hogy semmi ne maradjon a fehér bundából a gyümölcsön. A filézéshez tényleg éles kés kell, különben a pillanatot is megátkozzuk, amikor a lekvárfőzés gondolata megfogant az agyunkban, de legyünk óvatosak!

Amikor pucérok a narancsok, vegyük a tenyerünkbe, és a fehér hártyák mentén metsszük be a húsát, egészen a közepéig. Nézzük meg, hol van a gerezdet határoló másik hártya, és ejtsünk egy vágást ott is. Ha jól csináltuk, a filé belepottyan a magunk elé helyezett tálba. Minden narancsot filézzünk ki, a vázakat nyomkodjuk ki alaposan (én még beletettem az Amerikából hozott jó kis citromfacsarómba, rengeteg levet kisajtoltam még a rostok közül)

Mérjük le a narancshúst és -levet, az én adagom pont egy kiló lett. Járjunk el a dzsemfix zacskóján lévő leírás szerint: keverjük össze a narancsot (amint a lábasba került, a botmixerrel megdolgoztam úgy, hogy ne legyen azért teljesen pépes), a cukrot és a dzsemfixet, erős lángon forraljuk fel, majd a forrástól számítva főzzük 3 percig. A habot én mindig leszedem a tetejéről, most is így tettem. Csinos üvegekbe szedtem, lezártam a tetejüket, majd 5 percre fejre állítottam mindet. Ennyi volt az egész. Csodálatos színe lett a lekvárnak, egy próba adagot megkóstoltam, az íze fenséges, az állaga tökéletes. A viszonylag sok lének köszönhetően kicsit zselés, egyszerűen ellenállhatatlan. Úristen, micsoda élmény lesz a karácsony reggeli frissen sült, langyos kalácsra kenve, alatta egy jóféle vaj...

Rillette, rilett, bárhogy írjuk, csodás találmány

Hogy mi is a rilett? A rilett, kérlek szépen, húskrém. Zsírral kevert húskrém, ami készülhet kacsából, libából, sertésből, de még vadhúsból és halból is, még akkor is, ha ez utóbbit elképzelni sem tudom.

Szerintem elég egyszerű az elkészítése, annak, aki szokott konfitálni, még inkább. Ez a konfitálás is olyan bűvös kifejezés, sokan megriadnak tőle, pedig semmi mást nem jelent, mint zsírban abálni, párolni valamit úgy, hogy azt a valamit - legyen az bármilyen húsféle - a zsír teljes egészében ellepje. A konfitálás alacsony hőfokon, sok órán át zajlik. Mióta megvan a slow cookerem, ez a legkényelmesebb konyhai feladat nekem, hiszen csak beteszem az előkészített húst és zsírt az edénybe, felkapcsolom low fokozatra a gépet, és ott hagyom 6-8 órára is akár az egészet. Mire visszanézek rá, elkészült a vajpuha hús. Arra kell leginkább vigyáznom, ha kacsacombot készítek például, és leggyakrabban azt készítek, hogy ne legyen túl puha a comb, hogy még úgy ki lehessen emelni a zsírból, hogy az atomjaira esés veszélye nélkül átérjek vele a serpenyőhöz, ahol általában a bőrét szoktam ropogósra sütni. Már feltéve, hogy az nem olvad el konfitálás közben teljesen.

Na de kezdjünk hozzá a rilett gyártáshoz, amiről még annyit kell tudnotok feltétlenül, hogy hónapokig eltárolható a hűtőben, hiszen a konfitálás egy ősi tartósítási módszer, nyilván nem a 20. századi ember találta fel a lyukat a makaróniban, szóval őseink is így tartósították a húst, ha volt egy csepp eszük. Éppen ezért kiváló ajándék így karácsony táján hasukat szerető barátainknak, hiszen nem kell a gyertyagyújtás előtt közvetlenül a konyhában szteppelnünk, ajándékunk mégis óriási örömet fog szerezni.

Hozzávalók 2 üveghez:

3 db kacsacomb

annyi kacsazsír, amennyi a három combot ellepi (nyilván ez attól függ elsősorban, milyen edényben sütöd a húst. Ha nagyban, akkor az isten zsírja se lesz elég, ha kicsiben, akkor kevesebb zsírral kell számolnod. De zsír el nem vész, csak átalakul, úgyhogy ne sajnáld tőle, biztosan jó lesz valamire a maradék is.

1 nagy fej vöröshagyma

3-5 gerezd fokhagyma

só, bors

ha szereted, kakukkfű, egy babérlevél, de ezek opcionálisak

Elkészítés:

Megmostam, megtisztítottam a combokat (meglepően sok sumák módon elhelyezkedő tok díszíti a kacsacombokat, eltávolításuk eléggé macerás mutatvány, de hát ez van, ezt kell szeretni). Szárazra töröltem, alaposan besóztam, nem csak úgy mutatóba, hanem rendesen megtapicskoltam sóval, bele is dörzsöltem, a bőrös és bőr nélküli felén egyaránt. Őrölt borsot is kapott, majd behajítottam őket egy zippes zakócsba (amibe megy még a babérlevél és a kakukkfű, ha használsz), és egész éjszaka a hűtőben várakoztak sorsukra a derék combok. Másnap a zacskóból kivéve szárazra töröltem, majd betettem mindhármat a lassúfőzőmbe (ha neked nincs, akkor egy alkalmas nagyságú sütőedénybe, amiben ha összetömörítve is, de elfér a hús), ráöntöttem a kacsazsírt, ez most elég sokat kívánt, összesen fél kiló van rajta. Beledobtam a hagymákat a zsírba, és high fokozaton hagytam 5 órát párolódni a cuccot. Te pedig, akinek nincs ilyen készüléked, szépen lefeded az edényt dupla alufóliával, vagy az edény saját fedőjével. Azt ajánlanám, hogy 150 fokon hagyd a sütőben párolódni a cuccot, úgy 3-4 órán át, persze ez attól függ elsősorban, hány combot sütsz. Az enyémek a procedúra végén szemmel láthatóan vajpuhák lettek, így elzártam a gépet, és másnapig ott hagytam a zsírban a húst. 

Az üvegbe kerülés reggelén egy nagy vágódeszkán kicsontoztam a combokat, a bőrét eltávolítottam, mert én nem szeretem benne, majd éles késsel nagyon-nagyon apróra megdolgoztam a húst, gyakorlatilag egy krémet csináltam belőle. Egy serpenyőbe tettem, bőven kanalaztam rá zsírt, a zsírból kihalászott hagymákat, és kissé összemelegítettem a rilettet, kavargattam, hadd legyen minél krémesebb. Majd az előkészített üvegekbe mertem a húspépet, és rászűrtem a maradék zsírt a lassúfőzőből. 

Nyilván lehet más arányokkal is dolgozni, hogy egy üvegben sokkal több legyen a hús, kevesebb a zsír, de mi így szeretjük. Aki épp nem vágyik húsra, csak egy jó zsíros kenyérre, az a tetejéből ken magának, aki meg húst is enne, az késsel lenyúl az üveg aljáig, és onnan szed.

Friss kenyérrel vagy pirítóssal, zöldségekkel, apró savanyú uborkákkal, gyöngyhagymákkal fejedelmi étel. Azt már csak halkan merem mondani, hogy egy kanálka hagymalekvár a tetejére, és nem lehet tovább fokozni az élvezeteket.

Lekváros linzer, gyerekkorom legjobb sütije

Igen, tudom, javíthatatlan vagyok, már megint egy süti... Méghozzá a legkedvesebb gyerekkori sütim, a lekváros linzer. Tartok tőle, hogy nagyanyám se vajat nem használt hozzá, se mandulalisztet, viszont a saját készítésű baracklekvárja verhetetlen volt. Mit nem adnék érte, ha még egyszer ehetnék a sütijéből! De mivel erre semmi sansz nincs, most már én sütöm a gyerekeimnek ilyenkor ünnep táján.

Nigella Lawson tökéletes receptje, bár ő pörkölt mogyoróval pimpeli, de nekem semmi ilyesmim nem volt itthon, csak egy kis maradék mandulalisztem, úgyhogy...

Hozzávalók:

10 dkg őrölt mandula

125 gr porcukor

300 gr liszt

200 gr vaj

nagy csipet só

1 nagy tojás

1 tojássárgája

Elkészítés:

Én minden ilyen jellegű vajas tésztát a késes robotgépemben csinálok. Belerakom a lisztet és a vajat, morzsásra pörgetem, majd mehet hozzá minden egyéb, legutoljára a tojások. Ekkor már csak pulzálva járatom a gépet, néhány másodperc alatt egy szépséges labda válik a tésztából, ami már mehet is folpackba csomagolva, ellapítva koronggá a hűtőbe. Nem kell neki sok, fél óra bőven elég.

Ekkor levágok egy darabot a tésztából, igyekszem nagyon egyenletesre nyújtani - nem igazán sikerül, de törekszem rá -, majd formákat szúrok ki belőle, amiket azonnal sütőpapíros tepsire emelek. A megtelt tepsit beteszem a 180 fokra előmelegített sütőbe (ez nálam nem több 160 foknál sajnos, mióta vettem egy sütőhőmérőt, nem áltatom magam azzal, hogy a 200 fok 200 fok, mert legfeljebb 180...), 9 perc alatt sült meg szép világos színűre. Ne barnítsuk meg a tésztát, az élvezeti értékéből ugyan semennyit, de a vizuális élményből levon valamennyit. Figyeljünk, hogy a különböző formákból száros számút szúrjunk ki, és minden másodiknak csináljuk lyukat a közepére.

Amikor minden süti kisült, ki is hűlt, akkor kezdődhet a töltés, szórás folyamata. A lyukas közepűeket rendezzük mondjuk az asztal jobb oldalára, a telitalpúakat pedig a balra. A lyukasakat egy teaszűrőn át hintsük meg gazdagon porcukorral, a teliekre pedig kenjünk lekvárt.

Nos, a lekvár, az egy sarkalatos pont. Ha túl híg, csak a csúnya szó készletünket fogjuk aktívan használni, ha pedig túl sűrű, akkor a kínok kínja vár ránk, hogy a linzereket megtöltsük, és bizonyára lesz - a család örömére - jó néhány törött darab, ami akkor fog megsérülni, amikor a kemény lekvárral töltött korongra rátesszük a lyukasat. Szóval érdemes megkeresni az ideális állagú lekvárt, és azzal sem túltölteni a karikákat, mert az oldalán ki fog folyni a felesleg. Egy éjszaka, vagy egy nap kelleni fog, amíg a lekvár átpuhítja a lizer rétegeket.

Állítólag légmentesen záródó fémdobozban sokáig eltartható. Biztosan így van, én szívesen hiszek mindenkinek, aki ezt állítja.

Retró aprósütemény karácsonyra

Ugye nem csodálkoztok nagyon, ha így karácsony előtt - is - süti recepteket hozok nektek? Ráadásul ez, amit most mutatok, olyan elképesztően egyszerű, hogy akár a gyerekekkel közös programnak is csodásan be fog válni. Én vasárnap reggel álltam neki, 3 tepsinyi aprósütemény lett, egy órával ezelőtt kezdtem a munkát, és a kész sütik már a fém dobozban várják jobb sorsukat, én meg azt, hogy találjak nekik a férjem elől egy tuti biztos rejtekhelyet...

Hozzávalók:

30 dkg liszt

25 dkg vaj

10 dkg porcukor

fél teáskanál sütőpor

1 tojás (kettéválasztva)

1 csomag vaníliás cukor (én ilyenkor karácsony előtt mindig beruházok a jóval drágább, de legalább bourbon vaníliát tartalmazó típusba)

1 citrom reszelt héja

1 nagy csipet só

a tetejére

7-8 dkg darált dió

ízlés szerinti mennyiségű kristálycukorral elkeverve

a tojás fehérje

Elkészítés:

A lisztbe belevagdostam a vajat kicsi kockákban, és a késes betétű robotgépemmel morzsásra kaszaboltattam a keveréket. Hozzáadtam a porcukrot, vaníliás cukrot, csipet sót (nagyon fontos!, imádok ráharapni a sütiben a sókristályokra), a citrom héját, és a tojás sárgáját. Nagyjából összedolgoztattam a géppel, majd a pultra terítettem egy méretes folpack fóliát, arra kiöntöttem a még kissé morzsás állagú tésztát, és a fólián keresztül összetömörítettem, egy téglalapot formáztam belőle, majd becsomagolva 30 percre a hűtőbe tettem. Addig előkerestem a kiszúró formákat, illetve ledaráltam a diót, összekevertem egy maroknyi cukorral.

A tésztát három adagban nyújtottam, amelyik adag épp nem játszott, az a hűtőben pihent továbbra is. Kb. 2-3 milliméter vastagra nyújtottam, kiszúrogattam, a darabokat megkentem tojásfehérjével, és arccal lefelé beleborítottam a cukros dióba. Szépen egymás mellé rakosgattam őket a sütőpapíros tepsin (kis távolság nem árt, mert a sütőportól picit, de csak picit megnőnek a kekszek), és 170 fokon 7-8 perc alatt arany színűre sütöttem. Nem szabad megbarnítani, mert a dió ezt nem fogja megköszönni a tetején.

Három tepsinyi lett ebből az adagból.

Mézes krémes

Ifjúságom telén sütöttem én is mézes krémest, meg hatlapost is, de az már jó ideje elmúlt. Emlékeimben úgy élt mindegyik alkalom, mint sziszifuszi küzdelem a lapokkal a tepsi hátán, amely lapok sem méretükben, sem formájukban még csak nem is hasonlítottak egymáshoz, egynémelyiknek a levágandó "hulladék" része majdnem hogy nagyobb volt, mint a hasznosítható, szóval nem sikertörténetekként élnek ezek az alkalmak bennem. Persze a mézes krémest mindenki szereti, esküszöm, hogy még az életben nemhogy nem találkoztam olyannal, de nem is hallottam olyanról, aki a mézes krémest nem szereti. Mézallergiások nyilván kivételek, hiszen ők is szeretik bizonyára, csak tilos nekik megenni, rettenetes lehet.

Aztán egyszer csak a hétvégén arcon csapott Mariann receptje, vagy nem is, először a fotója a mézes krémeséről, és elhatároztam, hogy én ezt újra kipróbálom. És mennyire jól tettem, atyaég, de mennyire! Mariann, köszönöm, hogy újra az életünk részévé teszed a mézes krémest, halleluja!

A tészta csodálatos, nem ragad, nem szakad, nem reped, mindent üzemszerűen csinál, a krém maga a mámor, a csokoládét a tetejére varázsolni pedig egyszerűbb, mint kiszínezni egy óvodás színezőt.

Hozzávalók a tésztához:

50 dkg liszt

15 dkg porcukor

15 gr szódabikarbóna

1 evőkanál mézesfűszer

1,5 dl méz

15 dkg vaj

2 db tojás

egy csipet só

Krém:

7 dl tej

2 csomag vaníliás pudingpor, főzős

15 dkg porcukor

25 dkg vaj

2 teáskanál vanília kivonat

sárgabarack lekvár

a tetejére

20 dkg jó minőségű csokoládé

3 teáskanál olaj

Elkészítés:

A mézet és a vajat összemelegítettem, félretettem kicsit hűlni.

Összekevertem a száraz anyagokat a robotgépem táljában, hozzáadtam a mézes vajat, illetve a két tojást, és 5 perc alatt gyönyörű tésztává dolgozta a gép. Semmi faxni, semmi macera, kész. A tésztát 20 percre betettem a hűtőbe, hogy a zsiradék visszaszilárduljon valamelyest, addig megfőztem a pudingot előírásszerűen, ámde cukor nélkül. Mivel tudtam, hogy a betöltésre csak másnap kerül sor, a puding tetejére közvetlenül folpack fóliát tettem, hogy a bőrösödést elkerüljem.

A tészta rövid pihentetése után előmelegítettem a sütőt 180 fokra, kerestem egy hosszúkás tepsit, vágtam a tepsi méretének megfelelő három ív sütőpapírt, és mindenféle alálisztezés nélkül a tészta - mérlegen kimért - harmadát hosszúkás téglalappá nyújtottam, lisztezett nyújtófára tekertem a lapot, átemeltem a sütőpapírral borított tepsire, pontosan annak hátára, mert az ilyen törékeny mézes lapokat a tepsi hátán szokás sütni, hogy onnan egy mozdulattal az eltörés veszélye nélkül csúsztathassuk le, ha elkészült. Minden lap 7 percig sült, legalábbis az én sütőmben ennyit kívánt magának. Figyeljük, hogy éppen csak világos aranysárgára süljön a lap, ne barnítsuk, égessük meg!

Amíg az első lap sült, kinyújtottam a másodikat, amikor az kisült, a harmadikat is. Rácsra csúsztatva hűtöttem ki a lapokat.

A krémhez ugye előzőleg megfőztem a pudingot. Másnap a puha vajat a porcukorral habosra kevertem, több részletben hozzákevertem a hideg pudingot. Mivel pont nem volt 15 deka porcukrom, a kávédarálóért pedig nem volt hangulatom felmászni a lakás legmagasabb pontjáig, így a hiányzó 2 dekát 2 csomag bourbon vaníliás cukorral egészítettem ki, hát egészen remek ötletnek bizonyult. Szóval rendelkezésünkre áll a három megsült lap, illetve a krém. Az első lapot megkentem sárgabarack lekvárral, és Mariann tanácsának megfelelően hagytam kb. egy órát száradni, aminek következményeként nem kellett közelharcot vívni az első adag krémmel, mert nem csúszott szanaszét a lekváron. A krém felével tehát megkentem az első lapot, beborítottam a másodikkal, gyengéden lenyomogattam, majd a krém második fele rákerült a második lap tetejére. Beborítottam a harmadik lappal úgy, hogy annak simább felülete legyen felül. A megolvasztott csokoládéba belekevertem 2 teáskanál olajat, a keveréket ráöntöttem a süti tetejére, lapáttal elegyengettem, és onnantól kezdve már csak a várakozás maradt, hogy a mézes lapok kellően átpuhuljanak a krémtől. Kell neki 12 óra legalább, de tökéletes állagot 24 órával a betöltés után kap.

Nem tudok mást mondani, ez a recept a maga nemében zseniális, az egész procedúra könnyű és problémamentes, úgyhogy Mariann, beköltöztél a konyhánkba örökre!

Thai fűszeres sütőtökleves

Szerencsétlen sütőtök már vagy két hete hányódik a konyhapulton, de még az is lehet, hogy megvan az három is. Nekem magamnak megsütve túl sok, más nem eszi nálunk, most sütőtökös sütihez nem volt kedvem, úgyhogy várt szegény türelmesen a sorsára. Egészen ma délelőttig, amikor is átlényegült egy forró, fűszeres, sűrű levessé.

Imádom a színét, hogy se nem túl sűrű, se nem híg, felpezsdíti a vérkeringésemet a kellemes csípőssége, minden kanálnyi lenyelése egy örömködés. Nekem legalábbis. Van ám másképpen készülő sütőtöklevesem is, nézzétek meg azt is!

Hozzávalók:

2 evőkanál olaj

2 teáskanál piros curry paszta

1 kisebb vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

1 púpos teáskanál curry por

1 csapott teáskanál római kömény

2 teáskanál szójaszósz

ízlés szerint só, illetve bors

1 liter zöldségleves

1 kanadai sütőtök megsütve

Elkészítés:

A tököt negyedekre vágtam, 40 perc alatt megsütöttem.

A felmelegített olajon 3-4 percig pároltam a vöröshagymát, az utolsó percben hozzáadtam a fokhagyma szeletkéket is. Hozzáadtam a curry pasztát, a fűszereket, a héjából kikapart tökhúst, ment rá a szójaszósz is, végül némi együtt pirítás után felöntöttem a tököt a zöldséglevessel.

10 percig forraltam a leveskét, majd merülő mixerrel szépen simára turmixoltam, kellett még bele egy pici só, és kész is voltunk. Sajnos korianderem nincs itthon, a petrezselymet egyáltalán nem érzem idevalónak, úgyhogy zöld korona nélkül fogom bekanalazni a levesemet, alig várom, hogy kicsit kihűljön.