Pho ga, azaz pho leves csirkéből

Képzeljétek, a nagy hype-pal övezett pho leves engem elkerült egészen a mai napig. Sem fotókat nézegetve nem éreztem az erős késztetést, hogy megkóstoljam, sem néhány barát lelkendezése, illetve vallásos áhitata nem sarkallt arra, hogy bármikor betérjek egy levesezőbe, és rábukjak egy tányér pho-re. Sőt, miközben dolgoztam Széll Tamás Főmenü c. műsorával, ahol a sztárszakács phot főzött, akkor sem talált rám az érzés, hogy basszus, mit hagytam ki egészen mostanáig! Nem, semmi ilyesmi nem történt. És azt is tudom, hogy miért nem. Első és legfontosabb indokom: úúútálom az ánizst. Ez van, és nincs másként, ha kell, az utca túloldalára is átmegyek, ha valahol ánizs illat terjeng a levegőben. Nem használok mézeskalács fűszert, ha látom, hogy ánizst raktak bele, nem iszom Uzót a görögöknél, és a Jagermeister is elmehet felőlem katonának bátran. Szóval anticsillagánizsista vagyok, a javából! De hát sajnálatos módon a phobe kell az ánizs... 

Hogy mi hozta a változást? Hát kérem szépen az, hogy múlt szombaton Kata barátnőmmel pizsipartit tartottunk, és bár szépen kidolgozott terveinkből SEMMI sem lett, csak végeláthatatlan pofázás (nem merem ideírni, hogy hánytól hányig beszéltünk egyfolytában), másnap délelőtt ő odatett egy fazék phot a később érkező gyerekeinek. És akkor gondoltam azt, hogy végül is csak ki kéne próbálni, annyi millióan döglenek érte, én meg úgy utálom azokat, akik úgy viselkednek, ahogy most én (sose kóstoltam, de utálom... bah!), úgyhogy kedden elcsattogtam az Ázsia boltba (ez is megérne egy nem túl pozitív kicsengésű misét, de most nem baltázom szét a pho posztot a fanyalgással), vettem a phohöz szükséges dolgokat, példának okáért csillagánizst, hiszen nyilvánvalóan nem volt a fűszerkészletemben ilyesmi. Vettem még friss koriandert, lime-ot, gyömbért, osztriga szószt (az nem kell a phobe), rizstésztát a létező legvékonyabb méretben, mert amilyen finnyás vagyok, nem szeretem levesbe a szélesmetéltet, csak az angyalhajat. És jő a vasárnap, még az ágyban is azon rugóztam, hogy ne inkább hagyományos húslevest főzzek-e, de aztán megacéloztam a lelkem, és nekiálltam. Előrebocsátom, direkt kis mennyiséget szándékoztam főzni belőle, mondjuk úgy, hogy kétszemélyest, így ha nagyobb adagot szeretnél, érdemes a hozzávalók mennyiségén igazítani.

 

Hozzávalók:

1,5 csirkefarhát

1 fél csirkemell filé

1 vöröshagyma

2 csillagánizs (tehetsz bele többet is, ha nem vagy esküdt ellensége)

1 nagy darab fahéj

egy hüvelykujjnyi gyömbér

só

egy kiskanál koriandermag

2 kardamom

1 evőkanál halszósz

1 csomag rizstészta (én cérnametéltszerűt használtam, te vehetsz szélesmetélt jellegűt, ha szereted)

Kiegészítők a tálaláshoz: friss koriander, chili karikák, újhagyma vékonyra karikázva, ha lenne thai bazsalikom, akkor az, sokan készítik sült hagyma feltéttel, lime.

Elkészítés:

A videókon, amiket megnéztem, szinte mindenki egész csirkét használ, ami tulajdonképpen rendben is van, ha mondjuk egy családi adagnak ugrasz neki. Én azonban nem tudtam, hogyan végzi nálunk a pho, így óvatos duhajként, no meg ha már hatósági ára van a csirkefarhátnak, mutassuk ki hálánkat, ezért azt vettem a leveshez. Meg csirkemell filét, hiszen a farhátból nem nyernék ki színhúst. Tehát megmostam a húsdarabokat, beletettem egy megfelelő méretű fazékba, felöntöttem hideg vízzel, egy teáskanál sóval ízesítettem, majd beletettem az ízesítőket.

Ehhez a vöröshagymát félbe vágtam, levágtam a gyökérrészét, fogtam, keresztben kettévágtam azt is, meg a gyömbért is, és egy száraz serpenyőben a fahéj és a csillagánizs társaságában szépen megégettem őket. Bizony. Feketére. Forgattam a hagymát, a gyömbért, hogy mindenhol kapjon a hőből rendesen. Majd mikor ez bekövetkezett, mehettek a fazékba. 

Dobtam még utána koriandermagot, borsot, kardamomot. A receptek ajánlanak barna cukrot is, de egyrészt nálunk nem kapni olyat, amilyet a videókon láttam (kvázi kockacukor formára vannak préselve, de látszik rajtuk, hogy nem répacukorból vannak), másrészt meg nekem az édes húsleves, mint olyan, az a grrrr kategória. Sajnálom, ez vagyok, már nem fogok változni 60 évesen :)

Odatettem a "levest" főni, ahogy forrdogált, szorgalmasan habozgattam le. Bő másfél órát, talán kettőt főhetett csendesen, akkor a húsokat kivettem, a mellet szépen széttépdestem, a kisebb részét szépen felszeleteltem, hátha a férjem úgy inkább kedvet kap rá. A léhez adtam egy evőkanál halszószt, majd leszűrtem. Megkóstoltam, tökéletes volt, nem kellett bele több só sem. Ami teljesen megdöbbentett, az az volt, hogy az ánizst kiérezni nem igazán lehetett a leves ízéből. A háttérben halványan ott volt, de semmiképpen sem olyan mértékben, ami engem hátrahőkölésre késztetett volna.

Annyi dolgom volt még, hogy a rizstésztát néhány perc alatt forrásban lévő sós vízben kifőzzem, és lehetett tálalni.

Ahogy néztem, ez úgy szokás, hogy a húsból és a tésztából jó sokat tesznek a tányérba, rámerik a levest, majd telepakolják mindazzal, amit még jónak látnak hozzá. Én chili karikákat használtam (sok recept ír Sriracha szószt a levesbe, de miután a héten főztem egy kis gung bao csirkét, és némiképpen sikerült túltolnom a szárított chili mennyiségét, karöltve a chiliszósszal, és a férjem ezt az akadályt elég keservesen ugrotta át, most nem akartam húzkodni az oroszlán bajszát, kivált, hogy neki a csirke többi alkatrészéből hagyományos, zöldséges húsleves készült, és boldog leszek, ha egyáltalán megkóstolja a pho gát), koriandert, újhagyma karikákat, lime-ot is nyomtam volna a levesbe, ha a lime-nak lett volna egyáltalán bármennyi leve. De ne legyünk telhetetlenek, elégedjünk meg azzal, hogy egy évtizedes (alaptalanul) tartózkodó magatartást levetkőztem, kvázi átléptem a saját árnyékomat, az se kevés.

Gyömbéres, narancsos sütőtökkrémleves

Nagyon helyes kis tököcskét kaptam a piacon, kerek, bordázott, nem lehetett több másfél kilónál, tán még annyi se volt. Eleinte díszként szolgált a konyhában, aztán átkerült a hűvös spájzba, tettem, toltam ide-oda, de valahogy sose volt kedvem feldolgozni. 

Egészen két nappal ezelőttig, amikor őszintén szólva úgy vágtam fel, hogy rá voltam készülve arra, hogy ehetetlenre aszott a belseje. De semmi ilyesmi nem történt vele. Viszont nyersen megkóstolva mondjuk úgy, a feledhető kategóriába soroltam, de mindegy most már, ha felhasogattam, süssük meg, aztán majd lesz belőle valami. Hát lett. Először is életem legfinomabb sült töke. Csoda édes, krémes gyönyörűség volt, gondoltam is rá, hogy elkanalazom az egészet magában. De végül csak egy darabot ettem meg a négyből, a másik három pont elég volt levesnek.

A többi sütőtökös recept a blogban.

Hozzávalók:

kb. 50 dkg sült sütőtökhús
1 kisebb fej vöröshagyma
egy ujjnyi gyömbér
1 narancs reszelt héja és leve
só, bors, szerecsendió
2,5 dl tejszín (kókusztejjel készítve vegán ételt kapunk)
1 teáskanál liszt
olívaolaj

Elkészítés:

2 evőkanál olívaolajon megdinszteltem a nagyon apróra vágott vöröshagymát, belereszeltem a gyömbért, az is kapott egy perc pirítást. Ekkor megszórtam a hagymát egy kevés liszttel, átpirítottam, hozzáadtam a sütőtökhúst, a narancshéjat, sót, borsot, szerecsendiót, aztán jöhetett a merülőmixer. Ahogy pépesítettem a tököt, lassan hozzáöntöttem a tejszínt és a narancslevet. Felforraltam, korrigáltam még pici vízzel a sűrűségét, és készen is voltunk. Két napig ettük, a férjem teljesen odáig volt érte, és én is elégedett voltam az eredménnyel. Üde íze van a narancstól, a gyömbér és a szerecsendió megadja neki azt a pluszt, amit vártam tőlük. És hát a szürkehideg januárban egy ilyen színű leves amúgy is maga a boldogság!

Flódni

Ha mélyen magamba nézek, sose gondoltam volna, hogy egyszer flódnit fogok sütni. Élt bennem egy kép egy rémesen macerás munkafolyamatról, aminek a végeredménye legalábbis véleményes (ettem én már olyan száraz flódnit, hogy a nagykés alig vitte...), a bejgli meg már amúgy is megy évek óta emlékezetből is, akkor meg minek álljak neki ennek a heroikus küzdelemnek, nem igaz? Ja, hogy a flódni nem hasonlítható össze a bejglivel? Ja, hogy imádom a jó flódnit? Ja, hogy szeretem a kihívásokat? Akkor hajrá, legyen flódni! Szeretném az elején leszögezni, ha netán a bejegyzésből másként nem derülne ki, hogy flódnit sütni nem egy agyműtét. Kicsit pepecselős, de milliószorosan megéri a ráfordított időt!

A recept természetesen Esztertől származik.

Először is elkészítettem a töltelékeket, és amint kihűltek, légmentesen záródó dobozban eltettem őket a hűtőbe, egészen másnapig. A diós és mákos töltelék úgy készül, hogy a hozzávalókat felfőzöm néhány perc alatt, az almásat pedig addig párolom, amíg már éppen puha nem lesz az alma, de szétfőzésről, pépesítésről szó se lehet!

Hozzávalók:

Diós:
25 dkg darált dió
5 dkg mazsola
18 dkg cukor
1 dl víz 

Mákos:
18 dkg darált mák
7 dkg cukor
1 dl víz
fél narancs reszelt héja

Almás:
1 kg alma meghámozva, durva reszelőn reszelve
1 ek. méz
1 ek. cukor
1 púpos teáskanál fahéj
fél mokkáskanál őrölt szegfűszeg
1,5 dl fehérbor
zsemlemorzsa vagy piskótamorzsa szükség szerint

Valamint sűrű szilvalekvár, az a legjobb, ha olyat kapunk, amit cukor hozzáadása nélkül főztek. Mennyiséget nem tudok mondani, nekem 7 dl-es üvegben van, úgy a harmadát használtam el.

Tészta:

60 dkg liszt
25 dkg vaj
85 g porcukor
2 tojássárgája
egy csipet só
1,5 dl fehérbor

1 tojássárgája a teteje megkenéséhez

Elkészítés:

A tészta hozzávalóit ugyanazzal az eljárással, ahogy az összes ilyen jellegű tésztát szoktam, a bor kivételével beleraktam a robotgépbe, amibe a kaszaboló késes betétet tettem, és elkezdtem az anyagot összedolgoztatni a géppel oly módon, hogy a bort elkezdtem hozzáadagolni, amikor a tészta már morzsás volt. Meglepően gyorsan összeáll a matéria, lehet is kiönteni a gépből a deszkára, ahol még kaphat egy-két szerető paskolgatást, de gyúrásra nincs szükség, és egyébként is, a vaj nem szereti, ha a kezünk hőjétől felmelegszik. 

A mérleg segítségével öt egyenlő súlyú adagra vágtam a tésztát, kigömbölygettem kissé, majd a tepsimnek megfelelő méretű (20x30 cm) vékony téglalapokká nyújtottam. A széleket egyenesre vágtam úgy, hogy a tésztára helyeztem a tepsit, és egyszerűen körbevágtam. Abból még egy-két millimétert le lehet csapni, hogy kényelmesen tudjuk a tésztát a tepsibe tenni a későbbiekben. Minden téglalapot sütőpapírra tettem, aztán egymásra raktam, természetesen a legfelső tésztát is befedtem papírral, alácsúsztattam egy vágódeszkát, és mehetett is a hűtőbe másnapig. Itt már barátságosan üdvözölték a hideg töltelékeket, és arról ábrándoztak, micsoda fantasztikus egyesülésben lesz részük másnap.

A sütés napján a tepsit kibéleljük sütőpapírral. Ezt lehetőleg ne felejtsétek el, nem úgy, mint én... Szóval sütőpapír, két oldalt jócskán lógjon túl a tepsin, hogy a kilógó darabokat megfogva egy mozdulattal deszkára emelhessétek majd a flódnit. Ennek hiányában marad a tepsiben szeletelés, és azt nem minden tepsi szereti.

Jöhet az első tésztalap a tepsibe, kenjük rá a diós tölteléket, rakjuk rá a második tésztalapot, és alaposan nyomkodjuk le. Nekem van ilyen tésztarollerem, vagy hogy hívják, azzal remekül át lehet rajta menni, az eredmény, mint a fotón látható, szuper. 

A diós töltelék után folytassuk a töltést a mákkal, az almával, végül utolsó rétegként jöhet a szilvalekvár. Minden réteget alaposan nyomjunk le, ne maradjon a töltelék és a tészta között levegő.

Végül kenjük le a tetejét egy kis tejjel higított tojássárgájával. A kenőtollal kenjük úgy a tojást, hogy függőlegesen is kenünk rajta, vízszintesen is, így kialakul egy csinos minta a flódni tetején. Mondhatjuk azt is, hogy tök mindegy, de hát miért ne legyen szép a süti, ha lehet, nem?

A sütést 200 fokra előmelegített sütőben kezdjük, adjunk a sütinek ezen a hőmérsékleten negyed órát, majd vegyük vissza a sütőt 175 fokra, és 50 percig süssük még.

A flódnit érdemes hűvös helyen pihentetni legalább egy napon át. Nekem szerencsére a spájzom pont jó erre a feladatra, itt hűsölt a kicsike a megvágásig. Természetesen kiveheted a tepsiből, ha több eszed volt, mint nekem, és nem felejtetted el a sütőpapírt, de csakis akkor próbálkozz ezzel, ha a flódni már kihűlt.

Fontosnak tartom elmondani, hogy a flódnit legalább 3 nappal az ünnep, vagy a tálalás időpontja előtt érdemes megsütni, mert a flódninak bizony szüksége van puhulási, érési időre. Én mikor az enyémet megkóstoltam a sütés másnapján, egy éjszakai pihentetés után, azt hittem, sírva fakadok, olyan kemény volt a cucc, bár száraznak nem volt száraz, de élvezetesnek se mondanám. Aztán az idő múlásával lett egyre-egyre csodásabb és ellenállhatatlanabb. Fentebb írtam, hogy a tepsi, amiben sült a flódni, 20x30 cm-es, ezt talán kicsinek találjátok, de megmértem a kész cuccot, 3,5 kg volt...

Házi pizza

Tegnap meséltem, hogy pizzakövet kaptam karácsonyra, amit fel is avattunk este. Minden várakozásomat felülmúlta a kísérlet. Úgyhogy nincs más hátra, mint szorgosan gyakorolni a különböző feltéteket, akár különböző típusú liszteket is. Mindennel együtt 6 perc alatt elkészül egy 30 cm átmérőjű, vékony tésztás pizza. Igaz, a követ előtte 50 percig kell melegíteni, de hát ez már csak ilyen játék.

Jamie Oliver pizzatészta receptjét használom időtlen idők óta, bár vannak kétségeim, mennyiben mondható ez a recept Jamie-ének egyáltalán, de most ne hasogassuk a szőrszálakat.

Hozzávalók: 

50 dkg liszt
fél teáskanál só
7 gr szárított élesztő
fél evőkanál cukor
2 evőkanál olívaolaj
325 ml langyos víz

Elkészítés:

A langyos vízben elkevertem a cukrot és az élesztőt, valamint az olajat, elkevertem, hagytam állni

Közben átszitáltam a lisztet a sóval, majd fokozatosan hozzáadtam a vizet. Előfordulhat, hogy nincs szükség az összes vízre, ezért én azt javaslom, hogy ne mind a 325 ml vízbe keverjük az élesztőt és az olajat, hanem csak mondjuk 100 ml-be, azt egészen biztosan felszívja a liszt, a többit meg addig adjuk hozzá, amíg szükséges. Én tegnap csodás olasz pizza lisztet használtam, amit a Buono Olívaolaj és Tésztaszaküzletben szereztem be. Nem volt olcsó, de azt számoltam, hogy kettőnknek a férjemmel egy kiló lisztből simán sütök háromszor pizzát, úgy meg bőven belefér a költségvetésbe a liszt ára.

Szóval szépen elkezdjük összeállítani a tésztát. Ezt csinálhatjuk deszkán kézzel is, én lelkes híve vagyok a konyhagépeknek, ezért robotgéppel végeztettem el a feladatot. Persze amikor már szép sima volt a tészta, kiszedtem a deszkára, és adtam neki kézzel is pár fordulót, az sosem árt, már csak a törődés miatt se. Majd visszaköltöztettem a tésztát a kiolajozott tálba, amiben dagasztódott a tészta, és ott hagytam letakarva a konyhapulton, hadd keljen. Nem tudom pontosan, mennyi ideig kelt, de egy óránál biztosan többet.

A pizzakövet betettem a sütőbe, és elkezdtem maximális hőfokon melegíteni grill fokozaton. A továbbiakban legyünk nagyon óvatosak, mindig legyen kéznél konyha kesztyű, nehogy súlyos égési sérüléseket szerezzünk magunknak, annyit egy pizza sem ér.

Amikor a tészta megkelt, kettéosztottam, kinyújtottam, majd átemeltem a kukoricadarával megszórt péklapátra, amit a kőhöz kaptam. Itt kellett volna még hagyni 10-15 percet kelni, de ez most elmaradt, egyszerűen elfelejtettem. 

A lapáton raktam meg a pizzát, megkentem egy kevés saját készítésű pizzaszósszal, prosciutto cottót daraboltam a tetejére (legjobban szeretem vékony csíkokra vágva), kapott egy kevés oregánót, valamint mozzarella szeleteket. A másik felére jó minőségű paprikás szalámi és sajt került.

6 perc alatt sült meg a pizza, csodás vékony, ropogós lett, pont olyan, amilyennek szeretjük.

Házi pizzaszósz

Úgy áll a helyzet, hogy kaptam karácsonyra egy pizzakövet. Azóta vágytam rá, hogy Limara első könyve 2014-ben megjelent, és a könyvbemutatón a résztvevők nyerhettek egyet. Mármint nem könyvet, hanem követ :D De hát lássuk be, pizzakő nélkül azért elég teljes életet lehet élni, és amint látjuk, hét teljes évig ellen is álltam a kísértésnek, aztán mikor levelet írtam tavaly a Jézuskának, hirtelen beugrott, hogy hú, milyen jó is lenne már egy ilyen kő, hiszen az egyszerű sütőben még a legmagasabb hőfokon sem lehet igazán jó pizzát sütni, ez az igazság, na, hát valljuk be. Úgyhogy a pizzakő ott figyelt a fa alatt, van hozzá klafa pizzalapát is, és ma este éles bevetésen fog részt venni mindkettő. Nagyon várom a végeredményt.

De hogy teljes legyen az élmény, összepattintottam a pizzára egy home made szószt is, ami annál is könnyebb volt, mert volt itthon pont annyi szottyadásnak indult paradicsom, amire szükségem volt.

Hozzávalók:

40-50 dkg paradicsom (vagy egy darabolt konzerv)

1-2 szál szárzeller

1 kis vöröshagyma, vagy 2 szál újhagyma, zöldjével együtt

3 evőkanál olívaolaj

2 gerezd fokhagyma összezúzva

só, bors

őrölt rozmaring, bár nekem most volt friss, abból két ágacskát használtam

egy kevés szárított oregánó

Elkészítés:

A hagymát megtisztítottam, apróra vágtam, a zellerszárat, fokhagymát is, és az olívaolajon kis/közepes lángon elkezdtem párolni. Hozzáadtam a friss rozmaring ágat is. Kicsit megsóztam, hogy a hagyma hamarabb puhuljon.

Közben megmostam, összevágtam a paradicsomokat. Volt most itthon három termetesebb málnaparadicsom (isteni, ha látjátok a Lidlben, kóstoljátok meg! Vagyis előbb azért fizessétek ki, az a tuti...), és egy bő marék ráncosodásnak indult koktélparadicsom, ezeket abriktoltam fel. Zutty, ment a zöldségekre, sóztam, borsoztam, megszórtam az oregánóval, és fedő alatt kis lángon elkezdtem párolni. 20 perc elteltével fogtam egy sűrű szűrőt, és azon egy bögre talpával szépen átpasszíroztam a zöldségeket, vissza a serpenyőbe. Még egyet rottyintottam rajta, de nem volt szükség hosszasabb eljárásra, pont megfelelő állagú lett a mártás. Kapott egy pici cukrot, és készen is voltunk.

A pizza hadműveletről holnap számolok be.

Téli saláta

Igyekszem, rendületlenül igyekszem megszeretni a céklát. Pillanatnyilag két évtized próbálkozása után úgy látom, el kell könyvelni, hogy súlyosan vesztésre állok a kapcsolatunkat tekintve. 

Nagyon-nagyon ritkán megkívánom a céklát savanyúságként, akkor eszem belőle egy keveset, de sem levesnek, sem salátának, sem köretnek, sütve, párolva, reszelve egyszerűen nem állhatom. Ez a mostani saláta is ennek a próbálkozásnak az eredménye, történt ugyanis, hogy a Pinteresten szembe jött egy nagyon csábítóan étvágygerjesztő saláta. Céklával. Hát jól van, körbefutottam a Bosnyákot kétszer, mire olyan minőségűt találtam, amiért pénzt is voltam hajlandó kiadni, de szigorú határt szabtam a költekezésnek: 150 forintot adtam a két fej cékláért, csak semmi pazarlás, csak semmi herdálás!

Na, megsütöttem a két céklát fóliában, sütőben, majd két napig tartott, míg rászántam magam a saláta összeállítására. Hát kár volt vesződnöm a céklával, be kell látni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ja, és egy üveg bio céklalé is figyel a hűtőben, hátha úgy jobban megy a dolog. Botorság. Nem megy jobban. Meg sehogy se megy.

Mindazonáltal a saláta zseniális lett, köszönhetően az összes többi hozzávalónak.

Az benne a legjobb, hogy tulajdonképpen bármit beletehetsz, ami van otthon. Én most kizárólag fetát vettem pluszban hozzá, bár azt mindenképpen vettem volna, mert a karácsonyi ajándékként készült pácolt fetám nagy sikert aratott, ismételni akartam. Persze abból nem lesz most semmi, mert az Alpetina márkájú feta erre alkalmatlan, nagyon morzsálódik. Sebaj, elfogy más formában. Én nagyon szeretem például tejfölbe keverni, akár sült krumplihoz, sült zöldséghez kiváló, de rántott gombához, karfiolhoz is király.

Hozzávalók itt és most:

sült cékla (mégiscsak elképzelhető, hogy van, akinek bejön)
1 sárgarépa vastag karikákra vágva, öt percig blansírozva, majd egy icipici vajban átfényezve
1 narancs
1 körte (jaj, az nagyon jó bele!)
salátakeverék
néhány szál petrezselyem
feta
pirított mandula, ezt ugyan ideírom, de mégsem ajánlom a salátába, vagy ha igen, akkor apróra vágva, ugyanis túl nagy kontrasztot ad a mandula a zöldségekhez, gyümölcsökhöz képest, nem kellemes így ráharapni

egy gondolatnyi vaj

Elkészítés:

A körtét meghámozzuk, felkockázzuk, a narancsot kifilézzük (vagy nem, egyéni ízlés kérdése), a céklát szintén felkockázzuk, a répát már írtam, hogy blansírozzuk, a petrezselyemről leszedjük a levélkéket, majd megágyzunk a tálban a salátával, csinosan rárakosgatjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, egy pici olajjal és a felfogott narancslével megöntözhetjük, tekerhetünk rá egy gondolatnyi borsot, majd mehet rá a feta, amennyit csak nem szégyellünk. A visszamaradt mákszemnyi vajban pirítottam mellé két szeletke bagettet, és cuppogtam.

El tudom képzelni répa helyett, vagy mellett sült édesburgonya kockákkal, sült zellerkockával, de egész nyugodtan sütőtökkel is, ugyanis a sós fetával minden isteni kombinációt fog alkotni. A céklát meg hagyjuk a piacon! :)

Migliaccio napoletano, vagyis tejbegríz torta

Receptet kerestem a Pinteresten a még meglévő néhány kezeletlen héjú narancsomnak és citromomnak. Ez a migliaccio recept ugyan nem kínált erre megoldást (bár a héjukat használtam), de csodás süteményre bukkantam, és végül is ez a fontos. Isteni citrusos, üde íze van, és amikor megkóstoltuk, a bosszúság is tovatűnt, amiért négy boltba elzarándokolva sem kaptunk első nekifutásra ricottát. (Aldiban SEM!) Tutira bevonul az alap repertoárba, mert csodás egy darab, és nagyjából semennyire sem macerás. A recept forrása: https://www.tavolartegusto.it/

Hozzávalók egy 22 centis tortaformához:

18 dkg búzadara
50 DKG tej
30 DKG víz
20 dkg cukor (eredetileg 25 dekát ír a recept, szerintem az túl sok)
25 dkg ricotta
3 db egész tojás
5 dkg vaj
2 narancs és 2 citrom héja
vanília (kivonat, mag, őrlemény, ami van)

opcionálisan kandírozott narancs darabok. Nekem volt itthon egy 10 dekás citromhéjam, azt meglocsoltam egy picike rummal, és az összes ment bele a tortába. Igen jó döntés volt.

Elkészítés:

A lényeg: főzöl egy aromatizált tejbegrízt, keversz egy tojásos-cukros masszát, majd a kettőt összeöntöd, megsütöd, ennyi az egész. Bővebben:

A tejet, vizet, 5 dkg cukrot és a vajat, meg egy csipet sót egy nagyobb, vastag aljú lábasba öntjük, beletesszük egy citrom, egy narancs vékonyan lehámozott héját. A folyadékot felmelegítjük, majd a darát belekeverve néhány perc alatt megfőzzük. Mivel nekem nem sikerült egy szép, hosszú csíkban lehámoznom a héjakat, sok apró darab ízesítette a tejet, én még a dara előtt kihalásztam a héjakat, de amikor elkészült, a hűtés teljes tartamára még visszapakoltam őket a grízre, hadd adják csak le bátran az ízüket. A megfőtt búzadarát átöntöttem egy széles tálba, kihűtöttem.

A tojásokat a maradék cukorral, vaníliával, a második citrom-narancs duó lereszelt héjával habosra, fehérre kevertem, majd a ricottát is belekanalaztam. Végül kanalanként hozzáadtam a kihűlt darát. Én végül belekevertem a kandírozott citromhéjat is.

Sütőpapírral bélelt tortaformába öntjük a masszát, és a 180 fokra előmelegített sütőben 50-60 percig sütjük a tortát.

Legalább egy órát hűtsük a tortát a formában, mielőtt kiemeljük belőle.

Én ugyan azt gondoltam, mivel este lettem vele kész, hogy megvárom a felvágással a másnapot, amikor vélhetően napsütésben lefotózhatom, ebbéli törekvésem nem járt sikerrel, én magam voltam, aki sutba vágtam saját elképzelésemet, és rávetettem magam a tortára. Ami persze tök jó, hiszen így bátran, és őszinte szívvel ajánlhatom nektek elkészítésre ezt a csodásan egyszerű olasz finomságot.

2021

Csak egy képes visszatekintés az elmúlt évre. Remélem, 2022-ben is lesz legalább ennyi szépen sikerült kép, jól sikerült étel.

Sajtos roló, a retrók retrója

Legyen nagyon boldog új évetek, járjatok gyakran erre, továbbra is szeretettel - és reményeim szerint - jó receptekkel várok mindenkit!

Mióta két lábon járok, imádom a sajtos rolót! Ha most annyi ötezresem lenne, amennyit én már megettem életemben, nyugodtan befizethetnék egy csinos kis társasútra, gond nélkül. Ettem nagyon rosszakat is persze, volt néhány, ami az első harapás után a kukában landolt. Sajnos emlékezetesen jóval ritkán találkoztam, de tavaly nyáron utamba került a pomázi Maroni cukrászda rolója, ami egyszerűen zseniális! Arra is volt példa, hogy előre megrendeltem a hétvégi adagot, és ha nem is direkt ezért autóztunk Pomázra, mindenesetre fontos részét képezte ottani látogatásunknak. 

Tudom, hogy sajtos rolót készíteni nem a világ legbonyolultabb dolga, de eddig még nem vitt rá a lélek. Egészen mostanáig.

Nos, ez a roló nagyon finom, de azt el kell mondjam, hogy a cukrászdai leveles tésztát és sajtos vajkrémet nem lehet otthon reprodukálni, vagy talán mondjuk úgy, nekem nem sikerült. A végereménnyel teljesen elégedett vagyok, de ha Pomáz felé járok, a Maroniba mindenképp betérek...

Hozzávalók:

1 csomag Tante Fanny friss leveles tészta (lehet más fajtából, akár fagyasztottból is készíteni)

A krémhez:

3 dl habtejszín
3 tojássárgája
őrölt fehér bors, szerecsendió
20 dkg reszelt sajt (goudát és egy kevés parmezánt használtam)
2 evőkanál liszt
15 dkg puha vaj

eszköz igény: habroló sütő fém forma

Mondjuk ilyen.

Elkészítés:

A leveles tésztát kicsomagoljuk, kb. 2 cm-es csíkokra vágjuk.

A sütőformákat puha vajjal bekenjük, így majd könnyedén lecsúszhat róluk az elkészült roló

A sütőt 190 fokra előmelegítjük.

A tésztacsíkokat feltekerjük úgy a fém csövekre, hogy a csík szélei fedjék egymást. Lekenjük egy kis tejjel higított tojássárgájával, sütőpapírral bélelt tepsibe fektetjük, és néhány perc alatt a forró sütőben megsütjük őket. Amikor szép arany sárgák, készen is vannak. Lecsúsztatjuk őket a sütőpapírról, várunk néhány percet, hogy kissé hűljön a fém forma, és egy tányérra csúsztatjuk az elkészült rolókat.

Krém: 

A tejszínt és a tojássárgájákat elkeverjük egy (teflonos) lábasban, elkezdjük melegíteni. Óvatosan, a tejszínes rántotta - azt mondják - nem finom. Amikor már elég meleg, hozzáadjuk a lereszelt, és a liszttel elkevert sajtokat. Fűszerezzük ízlés szerint. Addig kevergetjük, míg homogén masszát nem kapunk.

Lefedjük a sajtkrémet egy folpackkal úgy, hogy a folpack közvetlenül a krémre kerüljön, így nem fog megbőrösödni. Hűlni hagyjuk.

Amikor már szobahőmérsékletű, a vajat robotgéppel kihabosítjuk, 4-5 részletben hozzákanalazzuk a sajtkrémet, egyneműsítjük a masszát, és készen is vagyunk.

A sajtkrémet habzsákba töltjük, a rolókat két oldalról megtöltjük úgy, hogy a végén egy kis krém kikandikáljon, azt reszelt sajtba mártjuk.

TIPP: Csak annyit töltsünk be, amennyit egyszerre elfogyasztunk. A többi rolót tartsuk légmentesen záródó dobozban, a sajtkrémet hűtőben.