Házi pizzaszósz

Úgy áll a helyzet, hogy kaptam karácsonyra egy pizzakövet. Azóta vágytam rá, hogy Limara első könyve 2014-ben megjelent, és a könyvbemutatón a résztvevők nyerhettek egyet. Mármint nem könyvet, hanem követ :D De hát lássuk be, pizzakő nélkül azért elég teljes életet lehet élni, és amint látjuk, hét teljes évig ellen is álltam a kísértésnek, aztán mikor levelet írtam tavaly a Jézuskának, hirtelen beugrott, hogy hú, milyen jó is lenne már egy ilyen kő, hiszen az egyszerű sütőben még a legmagasabb hőfokon sem lehet igazán jó pizzát sütni, ez az igazság, na, hát valljuk be. Úgyhogy a pizzakő ott figyelt a fa alatt, van hozzá klafa pizzalapát is, és ma este éles bevetésen fog részt venni mindkettő. Nagyon várom a végeredményt.

De hogy teljes legyen az élmény, összepattintottam a pizzára egy home made szószt is, ami annál is könnyebb volt, mert volt itthon pont annyi szottyadásnak indult paradicsom, amire szükségem volt.

Hozzávalók:

40-50 dkg paradicsom (vagy egy darabolt konzerv)

1-2 szál szárzeller

1 kis vöröshagyma, vagy 2 szál újhagyma, zöldjével együtt

3 evőkanál olívaolaj

2 gerezd fokhagyma összezúzva

só, bors

őrölt rozmaring, bár nekem most volt friss, abból két ágacskát használtam

egy kevés szárított oregánó

Elkészítés:

A hagymát megtisztítottam, apróra vágtam, a zellerszárat, fokhagymát is, és az olívaolajon kis/közepes lángon elkezdtem párolni. Hozzáadtam a friss rozmaring ágat is. Kicsit megsóztam, hogy a hagyma hamarabb puhuljon.

Közben megmostam, összevágtam a paradicsomokat. Volt most itthon három termetesebb málnaparadicsom (isteni, ha látjátok a Lidlben, kóstoljátok meg! Vagyis előbb azért fizessétek ki, az a tuti...), és egy bő marék ráncosodásnak indult koktélparadicsom, ezeket abriktoltam fel. Zutty, ment a zöldségekre, sóztam, borsoztam, megszórtam az oregánóval, és fedő alatt kis lángon elkezdtem párolni. 20 perc elteltével fogtam egy sűrű szűrőt, és azon egy bögre talpával szépen átpasszíroztam a zöldségeket, vissza a serpenyőbe. Még egyet rottyintottam rajta, de nem volt szükség hosszasabb eljárásra, pont megfelelő állagú lett a mártás. Kapott egy pici cukrot, és készen is voltunk.

A pizza hadműveletről holnap számolok be.

Téli saláta

Igyekszem, rendületlenül igyekszem megszeretni a céklát. Pillanatnyilag két évtized próbálkozása után úgy látom, el kell könyvelni, hogy súlyosan vesztésre állok a kapcsolatunkat tekintve. 

Nagyon-nagyon ritkán megkívánom a céklát savanyúságként, akkor eszem belőle egy keveset, de sem levesnek, sem salátának, sem köretnek, sütve, párolva, reszelve egyszerűen nem állhatom. Ez a mostani saláta is ennek a próbálkozásnak az eredménye, történt ugyanis, hogy a Pinteresten szembe jött egy nagyon csábítóan étvágygerjesztő saláta. Céklával. Hát jól van, körbefutottam a Bosnyákot kétszer, mire olyan minőségűt találtam, amiért pénzt is voltam hajlandó kiadni, de szigorú határt szabtam a költekezésnek: 150 forintot adtam a két fej cékláért, csak semmi pazarlás, csak semmi herdálás!

Na, megsütöttem a két céklát fóliában, sütőben, majd két napig tartott, míg rászántam magam a saláta összeállítására. Hát kár volt vesződnöm a céklával, be kell látni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ja, és egy üveg bio céklalé is figyel a hűtőben, hátha úgy jobban megy a dolog. Botorság. Nem megy jobban. Meg sehogy se megy.

Mindazonáltal a saláta zseniális lett, köszönhetően az összes többi hozzávalónak.

Az benne a legjobb, hogy tulajdonképpen bármit beletehetsz, ami van otthon. Én most kizárólag fetát vettem pluszban hozzá, bár azt mindenképpen vettem volna, mert a karácsonyi ajándékként készült pácolt fetám nagy sikert aratott, ismételni akartam. Persze abból nem lesz most semmi, mert az Alpetina márkájú feta erre alkalmatlan, nagyon morzsálódik. Sebaj, elfogy más formában. Én nagyon szeretem például tejfölbe keverni, akár sült krumplihoz, sült zöldséghez kiváló, de rántott gombához, karfiolhoz is király.

Hozzávalók itt és most:

sült cékla (mégiscsak elképzelhető, hogy van, akinek bejön)
1 sárgarépa vastag karikákra vágva, öt percig blansírozva, majd egy icipici vajban átfényezve
1 narancs
1 körte (jaj, az nagyon jó bele!)
salátakeverék
néhány szál petrezselyem
feta
pirított mandula, ezt ugyan ideírom, de mégsem ajánlom a salátába, vagy ha igen, akkor apróra vágva, ugyanis túl nagy kontrasztot ad a mandula a zöldségekhez, gyümölcsökhöz képest, nem kellemes így ráharapni

egy gondolatnyi vaj

Elkészítés:

A körtét meghámozzuk, felkockázzuk, a narancsot kifilézzük (vagy nem, egyéni ízlés kérdése), a céklát szintén felkockázzuk, a répát már írtam, hogy blansírozzuk, a petrezselyemről leszedjük a levélkéket, majd megágyzunk a tálban a salátával, csinosan rárakosgatjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, egy pici olajjal és a felfogott narancslével megöntözhetjük, tekerhetünk rá egy gondolatnyi borsot, majd mehet rá a feta, amennyit csak nem szégyellünk. A visszamaradt mákszemnyi vajban pirítottam mellé két szeletke bagettet, és cuppogtam.

El tudom képzelni répa helyett, vagy mellett sült édesburgonya kockákkal, sült zellerkockával, de egész nyugodtan sütőtökkel is, ugyanis a sós fetával minden isteni kombinációt fog alkotni. A céklát meg hagyjuk a piacon! :)

Migliaccio napoletano, vagyis tejbegríz torta

Receptet kerestem a Pinteresten a még meglévő néhány kezeletlen héjú narancsomnak és citromomnak. Ez a migliaccio recept ugyan nem kínált erre megoldást (bár a héjukat használtam), de csodás süteményre bukkantam, és végül is ez a fontos. Isteni citrusos, üde íze van, és amikor megkóstoltuk, a bosszúság is tovatűnt, amiért négy boltba elzarándokolva sem kaptunk első nekifutásra ricottát. (Aldiban SEM!) Tutira bevonul az alap repertoárba, mert csodás egy darab, és nagyjából semennyire sem macerás. A recept forrása: https://www.tavolartegusto.it/

Hozzávalók egy 22 centis tortaformához:

18 dkg búzadara
50 DKG tej
30 DKG víz
20 dkg cukor (eredetileg 25 dekát ír a recept, szerintem az túl sok)
25 dkg ricotta
3 db egész tojás
5 dkg vaj
2 narancs és 2 citrom héja
vanília (kivonat, mag, őrlemény, ami van)

opcionálisan kandírozott narancs darabok. Nekem volt itthon egy 10 dekás citromhéjam, azt meglocsoltam egy picike rummal, és az összes ment bele a tortába. Igen jó döntés volt.

Elkészítés:

A lényeg: főzöl egy aromatizált tejbegrízt, keversz egy tojásos-cukros masszát, majd a kettőt összeöntöd, megsütöd, ennyi az egész. Bővebben:

A tejet, vizet, 5 dkg cukrot és a vajat, meg egy csipet sót egy nagyobb, vastag aljú lábasba öntjük, beletesszük egy citrom, egy narancs vékonyan lehámozott héját. A folyadékot felmelegítjük, majd a darát belekeverve néhány perc alatt megfőzzük. Mivel nekem nem sikerült egy szép, hosszú csíkban lehámoznom a héjakat, sok apró darab ízesítette a tejet, én még a dara előtt kihalásztam a héjakat, de amikor elkészült, a hűtés teljes tartamára még visszapakoltam őket a grízre, hadd adják csak le bátran az ízüket. A megfőtt búzadarát átöntöttem egy széles tálba, kihűtöttem.

A tojásokat a maradék cukorral, vaníliával, a második citrom-narancs duó lereszelt héjával habosra, fehérre kevertem, majd a ricottát is belekanalaztam. Végül kanalanként hozzáadtam a kihűlt darát. Én végül belekevertem a kandírozott citromhéjat is.

Sütőpapírral bélelt tortaformába öntjük a masszát, és a 180 fokra előmelegített sütőben 50-60 percig sütjük a tortát.

Legalább egy órát hűtsük a tortát a formában, mielőtt kiemeljük belőle.

Én ugyan azt gondoltam, mivel este lettem vele kész, hogy megvárom a felvágással a másnapot, amikor vélhetően napsütésben lefotózhatom, ebbéli törekvésem nem járt sikerrel, én magam voltam, aki sutba vágtam saját elképzelésemet, és rávetettem magam a tortára. Ami persze tök jó, hiszen így bátran, és őszinte szívvel ajánlhatom nektek elkészítésre ezt a csodásan egyszerű olasz finomságot.

2021

Csak egy képes visszatekintés az elmúlt évre. Remélem, 2022-ben is lesz legalább ennyi szépen sikerült kép, jól sikerült étel.

Sajtos roló, a retrók retrója

Legyen nagyon boldog új évetek, járjatok gyakran erre, továbbra is szeretettel - és reményeim szerint - jó receptekkel várok mindenkit!

Mióta két lábon járok, imádom a sajtos rolót! Ha most annyi ötezresem lenne, amennyit én már megettem életemben, nyugodtan befizethetnék egy csinos kis társasútra, gond nélkül. Ettem nagyon rosszakat is persze, volt néhány, ami az első harapás után a kukában landolt. Sajnos emlékezetesen jóval ritkán találkoztam, de tavaly nyáron utamba került a pomázi Maroni cukrászda rolója, ami egyszerűen zseniális! Arra is volt példa, hogy előre megrendeltem a hétvégi adagot, és ha nem is direkt ezért autóztunk Pomázra, mindenesetre fontos részét képezte ottani látogatásunknak. 

Tudom, hogy sajtos rolót készíteni nem a világ legbonyolultabb dolga, de eddig még nem vitt rá a lélek. Egészen mostanáig.

Nos, ez a roló nagyon finom, de azt el kell mondjam, hogy a cukrászdai leveles tésztát és sajtos vajkrémet nem lehet otthon reprodukálni, vagy talán mondjuk úgy, nekem nem sikerült. A végereménnyel teljesen elégedett vagyok, de ha Pomáz felé járok, a Maroniba mindenképp betérek...

Hozzávalók:

1 csomag Tante Fanny friss leveles tészta (lehet más fajtából, akár fagyasztottból is készíteni)

A krémhez:

3 dl habtejszín
3 tojássárgája
őrölt fehér bors, szerecsendió
20 dkg reszelt sajt (goudát és egy kevés parmezánt használtam)
2 evőkanál liszt
15 dkg puha vaj

eszköz igény: habroló sütő fém forma

Mondjuk ilyen.

Elkészítés:

A leveles tésztát kicsomagoljuk, kb. 2 cm-es csíkokra vágjuk.

A sütőformákat puha vajjal bekenjük, így majd könnyedén lecsúszhat róluk az elkészült roló

A sütőt 190 fokra előmelegítjük.

A tésztacsíkokat feltekerjük úgy a fém csövekre, hogy a csík szélei fedjék egymást. Lekenjük egy kis tejjel higított tojássárgájával, sütőpapírral bélelt tepsibe fektetjük, és néhány perc alatt a forró sütőben megsütjük őket. Amikor szép arany sárgák, készen is vannak. Lecsúsztatjuk őket a sütőpapírról, várunk néhány percet, hogy kissé hűljön a fém forma, és egy tányérra csúsztatjuk az elkészült rolókat.

Krém: 

A tejszínt és a tojássárgájákat elkeverjük egy (teflonos) lábasban, elkezdjük melegíteni. Óvatosan, a tejszínes rántotta - azt mondják - nem finom. Amikor már elég meleg, hozzáadjuk a lereszelt, és a liszttel elkevert sajtokat. Fűszerezzük ízlés szerint. Addig kevergetjük, míg homogén masszát nem kapunk.

Lefedjük a sajtkrémet egy folpackkal úgy, hogy a folpack közvetlenül a krémre kerüljön, így nem fog megbőrösödni. Hűlni hagyjuk.

Amikor már szobahőmérsékletű, a vajat robotgéppel kihabosítjuk, 4-5 részletben hozzákanalazzuk a sajtkrémet, egyneműsítjük a masszát, és készen is vagyunk.

A sajtkrémet habzsákba töltjük, a rolókat két oldalról megtöltjük úgy, hogy a végén egy kis krém kikandikáljon, azt reszelt sajtba mártjuk.

TIPP: Csak annyit töltsünk be, amennyit egyszerre elfogyasztunk. A többi rolót tartsuk légmentesen záródó dobozban, a sajtkrémet hűtőben.

Édesburgonya-cukkini latkesz

Tegnap azt mondta egy ismerősöm, hogy mostanában nem lát tőlem recepteket, se ékszereket, se képeket. Hát... mit mondhatnék erre? Sok a munka, kevés a szikra, kevéssé hajt a közlési vágy. Mondjuk a legnyomósabb indokom az tényleg a munka, mert az új receptek kipróbálásának vágya nem tűnt el belőlem, csak hát idő, kérem szépen, idő... Abból lenne jó sokkal több. Valószínűleg ez a fenti megjegyzés is motoszkált bennem, amikor ebédre nem a kétnapos rizses húst vettem elő a hűtőből, hanem összedobtam ezt a latkeszt, vagy tócsnit, hívd, ahogy akarod. Mondjuk tutira találj neki nevet, mert gyakran fogod emlegetni, ez annyira jó!

Hozzávalók 2 főre:

fél édesburgonya

egy közepes cukkini

zsemlemorzsa

egy csokot petrezselyem

2 tojás

só, bors

Elkészítés:

Az édesburgonyát meghámoztam, finomra reszeltem, a cukkinit héjastul használtam, azzal együtt reszeltem le. Alaposan kinyomkodtam belőlük a nedvességet, hozzáadtam a két tojást, az apróra vágott petrezselymet, a borsot, annyi prézlit, hogy összefogja a masszát, és elkevertem mindezt a masszában.

Olajat melegítettem, és ekkor megsóztam a latkesz masszát. Azért nem korábban, hogy ne kezdje el kioldani a zöldségekből a vizet. Rögtön formáltam is a lepényeket belőle, az olaj már meleg volt, és lehetett is sütni.

Fokhagymás tejföl és egy kis saláta került mellé.

Narancskenyér, a világ legjobbja

Nincs ezen mit szépíteni, én még ilyen intenzív narancs ízű süteményt nem ettem, amit ráadásul ennyire könnyű elkészíteni is. És hogy még könnyebb legyen az életem, a mélyhűtőben a tavaszi macaron felhorgadásom okán hever néhány 20 dekás mandulaliszt lefagyasztva. Igazából nagyon-nagyon finomra darált mandula ez, ami tökéletes ebbe a receptbe. Bio boltban ne vegyük meg a zsírtalanított, porcukor állagra hajazó mandulalisztet, ehhez nem lesz jó.

Hozzávalók:

2 db narancs, kezeletlen héjú (forrás: Buono Olívaolaj- és tésztaszaküzlet)
5 db tojás
15 dkg cukor
24 dkg mandulaliszt
1/2 csomag sütőpor
4 cl Grand Magnier likőr
reszelt szerecsendió és őrölt kardamom ízlés szerint
kandírozott narancshéj apróra vágva (elhagyható)

olaj a sütőforma kifújásához, én sütőpapírt használtam inkább, abban jobban bízom

Elkészítés:

A narancsokat egyben, héjastól feltesszük főni. 15 percig főzzük, majd leöntjük róla a vizet, tisztát öntünk rá (én közben a vízforralóval melegítettem, hogy a narancsok ne hűljenek le, és gyorsabban haladjak a folyamattal), újra főzzük 15 percig, majd ismét vizet cserélünk rajta, és adunk neki még 15 percet. Végül a puha narancsokat magas pohárba tesszük, leturmixoljuk. Sűrű narancspépet fogunk kapni. Ezt a pépet áttettem a robotgép táljába, hozzáadtam a tojásokat, elkevertem a masszában, majd belekerült az összes többi hozzávaló is. Nem kell extrán kidolgozni, cak annyira, hogy egynemű massza legyen.

Az alapot sütőpapírral bélelt formába öntöttem, és 170 fokon másfél óráig sütöttem. Csalóka, amikor a tűpróbát alkalmazod, mert elég krémes a belseje, de az nem feltétlenül baj. Másfél óra alatt át kell, hogy süljön.

Forrás: Borbás Marcsi szakácskönyve, Harrer-Abosi Bea receptje, köszönet érte, Bea!

Mézes-chilis karaj zöldségágyon (lonza al miele e zenzero)

Szeretem a karajt. Sokáig a kolbásszal töltött volt a kedvencem, nagyanyám pazarul készítette, omlott a hús, ízletes volt a kolbász, szerettem hidegen is, hajszál vékonyra szeletelve, meg frissen is krumplipürével, kovászos uborkával. Egy ideje (jó pár éve) azonban nem veszek karajt, mert mindig megmarad, kiszárad, bleh. De most Hódos Hajni megint behozta a kollektív tudatomba, így nem restelltem szombaton a piacon venni egy bő kilós darabot, és hát azt kell, hogy mondjam, az alábbi recept szerint elkészítve bármilyen ünnepi alkalomkor megállja a helyét ez az étel.

Kép: pixabay.com

Hozzávalók:

1,2-1,4 kg sertéskaraj csont nélkül
15 dkg kockázott bacon
1 bő evőkanál sertés/mangalica zsír
1 darab gyömbér 4-5 mm-es szeletekre vágva
4 gerezd fokhagyma kettőbe vágva
3 evőkanál méz
2 evőkanál szójaszósz (opcionális)
3 közepes, inkább karcsú sárgarépa hosszában felezve
2 sonkahagyma egészben
3 db paszternák hosszában felezve, ha termetes darabok, akkor negyedelve
fél liter tyúk- vagy csirke alaplé
chilipehely (opcionális)
só

Elkészítés:

A karajt megmostam, szárazra töröltem, majd alaposan sóztam, és félretettem úgy fél órára a konyhapultra. Ez idő alatt valamelyest a só is beleivódott, meg a hús hőmérséklete is nagyjából felvette a környezet hőmérsékletét, nem volt hűtőhideg.

Közben megtisztítottam, feldaraboltam a zöldségeket.

A zsírt egy megfelelő méretű vaslábasban megmelegítettem, a szalonnát átpirítottam, majd kiszedtem a pörcöt a zsírból. A húsról lesöpörtem a felesleges sót, majd minden oldalán szépen megpirongattam a forró zsíron, meglocsoltam a mézzel és a szójaszósszal, majd melléraktam a zöldségeket, a gyömbért is, fokhagymát is,  visszament rá a szalonnapörc, felöntöttem 2 dl alaplével, és kis lángon, fedő alatt főzni kezdtem. 30 perc után a zöldségeket nagyon óvatosan eltávolítottam, vaj puhák voltak, és olyan ízletesek, hogy nagy önuralom kellett ahhoz, fel ne faljam azon nyomban mindet. De ez nem lett volna okos dolog, mert egyrészt egy picit így is sósak lettek (de ezt kiegyensúlyoztam a krumplipürével, amit viszont inkább sótlanra készítettem), másrészt meg igencsak kellenek azok a zöldségek a tányérra köretnek. 

A húsnak megint adtam az alapléből, (ekkor adtam hozzá egy csipet chilipelyhet) és további 50 percig pároltam, sütöttem, forgattam, megint folyadékot pótoltam, majd mikor a hústűm akadálytalanul hussant át a rostok között, a mártás alatta pedig a legideáliabb állagú volt, késznek nyilvánítottam a művet.

Időközben elkészültem a krumplipürével is, onnantól kezdve már csak a férjem elégedett cuppogását és dícséreteit hallgattam. A zöldségeket végül nem tettem vissza a forró szószba, mert nem hűltek ki annyira, hogy ne lennének pont élvezhetőek. Szóval ez egy remek kaja, igazán nem bonyolult, úgyhogy ajánlom mindenkinek szeretettel, Hajninak pedig köszi, hogy felhívta a figyelmemet a receptre, mely eredetileg a két éhes olasztól, Gennarótól és Antoniótól származik.

KIEGÉSZÍTÉS, amit kevesen fognak elolvasni, de ezt igazán sajnálhatják.

Nyilván nem ettünk meg ketten a férjemmel egy nagy darab karajt, még akkor se, ha az egy kiló húsz dekás igencsak összement a végére. Szóval maradt hús, amit benne hagytam az öntött vas lábasban, az alatta képződött zsírral/szafttal. Másnap tálalás előtt szeleteltem le a húsból. Zöldség már nemigen maradt, vagy nem számottevő mennyiségben, úgyhogy kicsit ráncba kellett szednem a kaját. Így aztán a lábasban lévő mártásból kipecáztam a kemény gyömbér darabokat, a fokhagymák természetesen pépessé sültek előző nap, gazdagítva a mártást, és amikor már gyömbértelenítettem, a felmelegített fűszeres zsírt átszedtem egy magas falú műanyag pohárba, öntöttem hozzá jócskán tejszínt, és összeturmixoltam. Hát gyerekek, ez a cucc valami mennyei volt! A kiürült lábasban szépen átmelegítettem a szelet húsokat, ráöntöttem a szószt, és kezdődhetett egy hasonlóan finom, mégis más utazás a karajjal, mint előző nap.

Legközelebb megpróbálom úgy, hogy a sous vide-álómmal megszeretgetem a karajt, mielőtt megsütöm ebben a csodás mártásban. De akár a lassúfőzőmmel is elkészíthetem, akkor ugye a hús átpirításáig a tűzhelyen megy a dolog, aztán minden hozzávaló bekerül a slow cookerbe, és 6 óra múlva ott a csodálatosan puha pecsenye.

Íme, az eredeti videó a két éhes olasszal

Paszternákkrémleves

Egyszer, úgy emlékszem, a cukkinifasírt kapcsán leírtam azt a mondatot itt a blogban, hogy nagyjából bármiből képes vagyok fasírtot készíteni. Fogalmam sincs, miért ragadt meg bennem ez a kijelentő mondat ennyire, de most kénytelen vagyok megtoldani, és azt írni, hogy bármiből képes vagyok krémlevest készíteni. Oké, ez nem nagy tudomány, Nobel-díjat sosem fogok érte kapni, hisz egy turmixgép segítségével bármiből lehet krémet készíteni, ez világos. De hogy az a valami krém jóízű is legyen, és azt gondold, hogy ezt szívesen ennéd máskor is, ezért aztán gyorsan le is jegyzed a metódust, az szerintem már valami. Esetünkben éppen egy paszternákkrémleves.

A paszternákok már vagy két hete várakoztak a hűtőben, hogy legyen velük valami, és amikor reggel a férjem azzal távozott itthonról, hogy vacsorára csak valami levest főzzek, nem volt kétséges, hogy a paszternák beteljesíti sorsát.

Hozzávalók:

2 nagy paszternák
1 nagy sárgarépa
olívaolaj
2 dl kókusztej (vagy tejszín, ha utálod a kókusz ízét)

1 evőkanál liszt
1 teáskanál garam masala
1 teáskanál curry
1 teáskanál őrölt gyömbér
1 mokkáskanál hagymapor
1 mokkáskanál fokhagyma granulátum
pár csepp csípős szósz (elhagyható)
víz

Elkészítés:

A paszternákot és a sárgarépát hámozás után 4 mm-es karikákra vágtam, sütőpapírral bélelt tepsibe szórtam, olajjal megkínáltam, kissé megsóztam, és 35 perc alatt puhára sütőttem a sütőben. Igazából azért választottam ezt az utat, mert nálam a konyhában le van kapcsolva a radiátor, hiszen gyakran sütök-főzök, nincs szükség ezen felül a konyha fűtésére, de aznap valahogy hűvösnek éreztem a levegőt, így kézenfekvő volt, hogy nem fog ártani, ha bekapcsolom a sütőt. És szerintem a sütésből kifejezetten teltebb ízeket kaptam, mintha csak vízben főtt zöldségből készült volna a leves.

Egy fazékban egy kevés olajon egy percig pirítottam a fűszereket. Megszórtam a liszttel, egy percig pirítottam.

A zöldségeket leturmixoltam, hozzáöntöttem a kókusztejet is, és ment a turmix poharába a fűszeres rántás is. Annyi vizet adtam hozzá, hogy a gép jól vigye a matériát, és megfelelő sűrűségű krémleves legyen a végeredmény. Sóztam, borsoztam, hozzáadtam a csípős szószt, forraltam rajta egyet, és készen is voltunk.

Meg kell mondjam, irtó finom lett a leves, a mákszemnyi csípős szósztól melengető lett, jó krémes, kicsit édeskés, egyszóval pont olyan, mint amilyenre az ember egy novemberi estén vágyik.

A fűszerekkel lehet variálni nyilván, mehetett volna még bele római kömény, őrölt koriander is akár, egy icipici mustárt se vetett volna ki magából éppenséggel, szóval nyugodtan teret lehet engedni a kreativitásnak e téren is.

Panzanella, az olasz kenyérsaláta

Nem néztem utána, de gyanítom, ez a kenyérsaláta az olaszoknál a kevéssé jómódúak étele volt, hiszen paradicsom mindig akad arrafelé, szikkadt kenyér is, hogy az olívaolajról és balzsamecetről ne is beszéljek. Nos, az én salátám sok mindennek mondható, de olcsónak aztán egyáltalán nem. 

Múlt szombaton elzarándokoltam a Lehel téri csarnokba, gyerekkorom piacolásainak színhelyére,  amit akkor se szerettem, ma se szeretek igazán, bár az okok teljesen mások most, mint akkor. Akkortájt a nagymamámmal jártam oda Nagymező utcai lakásunkból, tehát jóval-sokkal közelebbről, mint mostanában, hiszen Zuglóban élek. Háromszor legalább körbejártuk a piacot, ami akkortájt, úgy 45 éve igencsak más képet mutatott. Ilyesmit.

Fotó: Urbán Tamás

Nos, miután sokszor körbejártuk a piacot - akkor nem értettem, miért van erre szükség, és a magyarázat, miszerint meg kell nézni az árakat, összehasonlítani, és eldönteni, melyik helyen veszünk meg valamit, egyáltalán nem volt releváns 10 éves koromban -, Mami eldöntötte, hol vásárolunk végül is. Jöhetett a sorban állás, a cipekedés, a gyalogolás haza, mert Mami nem volt nagy barátja az akkor már létező metrónak*. Emlékszem, már a Marx téren az összes létező kopogós lakkcipőm tele volt az egésszel. És ahogy ő idősödött, nekem egyre gyakrabban kellett vele tartanom, hogy segítsek. (Atyaég, mikor fogunk innen eljutni a panzanellához vajon?) Ma már, hogy lassacskán belelépek abba a korba (lassacskán, mi? haha...), amiben ő volt akkortájt, mindent értek. Én ugyan nem szorulok annyira rá, hogy a legolcsóbbat vegyem, természetesen nekem sem mindegy, miért mennyit fizetek. Igaz, ő sem a legolcsóbbat vette, hanem azt a legolcsóbbat, aminek a minősége már átment a rostáján. Viszont ezekben az években felbecsülhetetlen értékű tudásra tettem szert. Megtanultam, melyik újhagyma igazi újhagyma, és nem hajtatott vöröshagyma (utánozhatatlanul lesújtó pillantást volt képes vetni egyrészt az ilyen "újhagymára", másrészt azokra, akik bedőltek, és újhagymaként vették meg ezt a nem túl élvezetes cuccot), megtanultam, melyik retket szabad megvenni, és melyiket kell messziről kerülni,  melyik krumpliból lesz jó a gombóc, és melyik kell majd paprikásnak, hogy a salátának, amit megveszünk, legyen már szíve, ne csak zöld levelekből álljon, ja, és el ne felejtsem, hogy melyik kukorica lesz isteni megfőzve, és melyik elől ugorjunk el akkor is, ha netán ingyen utánunk dobnák. Legnagyobb bánatomra az a fajta, amit annyira szerettünk, az arany mazsola, teljesen eltűnt a piacokról, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem találkozom vele? Pedig annak idején tizesével vettük, és sosem maradt belőle másnapra.

Most pedig azért nem szeretem a Lehelt, mert művi, mert szűkös, mert igazi őstermelő alig található az árusok között, és igen, azért sem, mert tele van kínai árusokkal, hát bocs, de nekem az annyira antipiacos jelenség, hogy uhh... (igen, tudom, a Bosnyákon is vannak). Ráadásul messze is van nekem, akár kocsival, akár tömegközlekedéssel indulok neki, a Bosnyákról már haza is értem talán, mire a Lehelre épp csak odaérek. Na de múlt szombaton rászántam magam, és nem bántam meg. 

Elsődleges célom az volt, hogy a Színek kertje névre keresztelt standon vásároljak, elsősorban paradicsomot. Nagyon-nagyon-nagyon szeretem a paradicsomot. Azt a feszes húsú, édesen savanykás fajtát, amire ha egyetlen pöttyintésnyi sót teszel, létrejön a csoda a szádban. Tudtam, hogy Csabáék nagyon sokféle paradicsomot termesztenek, nem először vásárolok náluk. Így aztán bőségesen jutott a bevásárlókosárba a piros, narancssárga, lila, zöld, csíkos darabokból. És nagy örömömre volt abból a gömb formájú uborkájukból is, ami annyira finom, hogy egész nap tudnám ropogtatni. Így néz ki.

Fotó: Facebook, Színek kertje

Aztán ott vannak a paradicsomjaik...

                                            Fotó: Facebook, Színek kertje

Szóval hagytam néhány napot a pariknak még egy kis utóérésre, az apraját jártamban-keltemben csak úgy magában fogyasztottam el hét közben, aztán nekiálltam a panzanellának...

Hozzávalók 2 főre:

fél kiló paradicsom (koktél, meg nagyjából bármilyen, amilyen van otthon)

1 kis fej lilahagyma

egy darab uborka hámozva, magtalanítva

olajbogyó, kapribogyó ízlés szerinti mennyiségben

olívaolaj

balzsamecet

dijoni mustár

1 gerezd fokhagyma pépesítve

só

bors

friss bazsalikom

3 szelet (lehetőleg kovászos) kenyér

Elkészítés:

A kenyeret nagyobb kockákra vágtam, tepsire tettem, meglocsoltam olívával, és 10-12 perc alatt ropogósra sütöttem. Félretettem hűlni.

A zöldségeket felaprítottam, tálba tettem, hozzáadtam a kenyeret.

Megkevertem a fokhagymás vinaigrette-et: 3 rész olaj, 1 rész balzsamecet, 1 mokkáskanál dijoni mustár, fokhagyma, só, bors, befőttes üvegbe önt, összeráz.

Ügyeljünk arra, hogy ne legyen kevés a mártás, mert ízesítésen kívül az is feladata neki, hogy a pirított kenyeret kissé megpuhítsa, és ha épp csak megmutatjuk a kenyereknek a mártást, akkor ebből semmi sem lesz.

Öntsük a vinaigrette-et a salátára, keverjük át alaposan, majd néhány órára tegyük a hűtőbe.

Tálaláskor elmaradhatatlan kellék a friss bazsalikom levél a salátára.

*nos, utánanéztem, abban az időben, amikor mi együtt jártunk oda vásárolni, még csak a troli járt arrafelé, metró nem, az már csak akkor indult el, mikor ifiasszony voltam.

15 év, az bizony 15 év

Nem is gondoltam, hogy nem is lesz olyan egyszerű megírni ezt a bejegyzést. Azt nem állítom, hogy régen készülök rá, de az igaz, hogy valamikor a nyár második felében már eszembe jutott, hogy azért mindenképpen meg kell emlékezni arról az elmúlt 15 évről, mióta írom a blogomat. Mert 2006. szeptember 1-jén írtam meg a beköszönő posztot, akkor még az azóta nem létező freeblog.hu felületén. A bloggerre 6 évvel később, 2012 telén költöztem át, mert muszáj volt. Azóta is itt írom a posztokat, több-kevesebb lelkesedéssel, több-kevesebb erre szánható szabadidővel. Az már mindenkinek a könyökén jön ki, mert ha a blogról esik szó, mindig elmondom, hogy első és legfontosabb célközönségem a lányom volt anno, akit olyan módon szerettem volna elindítani a főzés iránti lelkesedés útján (amiről akkor fogalmunk sem volt, elérkezik-e valaha), hogy egy helyre gyűjtöm neki a családi kipróbált recepteket. Hogy hogyan alakultak a továbbiak, azt ebben a posztban elolvashatja, akit érdekel.

Az egyik kedvenc fotóm

Az első tévéműsor, amelyben gasztrobloggerként szerepeltem

Nem akarnám bő lére ereszteni az írásomat, legyen elég annyi, hogy nagyon sokat köszönhetek a blognak, még mindig nagy örömmel írom a posztokat, jóval kevésbé érdekel már, hányan olvassák azokat, de persze természetesen fontos szempont, de már nem görcsölök a rossz Facebook eléréseken, látogatószámokon. 

Főzzetek jókat, egyetek finomakat, és legyetek velem a következő években is. Köszönöm mindenkinek, aki rövidebb-hosszabb ideje követ, akinek számít a véleményem, aki tanácsokat, segítséget kér időnként, és mindazoknak, akik használják a receptjeimet.

Annak mikéntjéről pedig, hogyan szeretném köszönetemet kifejezni, a Facebookon olvashattok.