Lehet, hogy a címbeli megállapítás picit túlzás, de nem nagyon. Az első újburgonyából készült petrezselymes krumpli mindig nagyon megdobogtatja a szívemet, elsőként akkor, amikor csillagászati árért megveszem a krumplit, másodszor pedig, amikor elkészül és meg lehet kóstolni. Nyugodtan mondhatom, élek-halok érte. Ez az egyetlen mentségem arra, hogy négy kiló régi krumpli áráért vettem egy kiló újkrumplit. Hazavittem, babusgattam őket, majd ma egy egyszerű Stefánia vagdalt mellé adtam köretnek, természetesen tejfölös uborkasalátával.
Nyilván mindenki tud petrezselymes krumplit előállítani, tehát nem gondolom azt, hogy most én fogom ezzel a poszttal feltalálni a spanyol viaszt. De! Jó petrezselymes krumplit főzni nem is annyira kézenfekvő, mint látszik. Én ugyanis az elsőket sosem vízben főzöm meg, hanem vajon megdinsztelem, gyakorlatilag a saját maga által kibocsátott - nem kevés - vízben fő meg. Mert hát ugye az újburgonya nagy része víz. Szóval egy tisztességes darab vajat serpenyőbe teszek, felolvasztom, a félbe vágott krumplit ráteszem, átkeverem, megsózom, és fedő alatt puhára párolom. Ott kell lenni azért látótávolságon belül, amikor készül, és figyelni, hogy valóban van-e alatta elég folyadék. Ha nincs, akkor evőkanalanként lehet hozzáadni egy-egy picurkát.
Ne felejtsük el, hogy a krumpli sok sót felvesz, úgyhogy ne bánjunk szűkmarkúan vele, mert a sótlan krumpli... hát... nem azt mondom, hogy kell a kutyának - mert a kutyák a krumpliban lévő keményítőt nem tudják megemészteni, úgyhogy semmiképp! -, de nem az igazi. És még valami. Az újkrumplit csak akkor nem szoktam meghámozni, mikor egészben sütöm, akár olajban, akár tepsiben, de véleményem szerint petrezselymesnek nem túl gusztusos a héjas burgonya.
Amikor a szemek már megpuhultak, tetejükre dobom a nagyon apróra vágott petrezselymet, kicsit összerázom, hogy ne törjem össze a serpenyő tartalmát, néhány percig fedő alatt pihentetem, természetesen már elzárt lángnál.
Hidegen, melegen, bármennyi, bármikor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése