Képzeljétek, a nagy hype-pal övezett pho leves engem elkerült egészen a mai napig. Sem fotókat nézegetve nem éreztem az erős késztetést, hogy megkóstoljam, sem néhány barát lelkendezése, illetve vallásos áhitata nem sarkallt arra, hogy bármikor betérjek egy levesezőbe, és rábukjak egy tányér pho-re. Sőt, miközben dolgoztam Széll Tamás Főmenü c. műsorával, ahol a sztárszakács phot főzött, akkor sem talált rám az érzés, hogy basszus, mit hagytam ki egészen mostanáig! Nem, semmi ilyesmi nem történt. És azt is tudom, hogy miért nem. Első és legfontosabb indokom: úúútálom az ánizst. Ez van, és nincs másként, ha kell, az utca túloldalára is átmegyek, ha valahol ánizs illat terjeng a levegőben. Nem használok mézeskalács fűszert, ha látom, hogy ánizst raktak bele, nem iszom Uzót a görögöknél, és a Jagermeister is elmehet felőlem katonának bátran. Szóval anticsillagánizsista vagyok, a javából! De hát sajnálatos módon a phobe kell az ánizs...
Hogy mi hozta a változást? Hát kérem szépen az, hogy múlt szombaton Kata barátnőmmel pizsipartit tartottunk, és bár szépen kidolgozott terveinkből SEMMI sem lett, csak végeláthatatlan pofázás (nem merem ideírni, hogy hánytól hányig beszéltünk egyfolytában), másnap délelőtt ő odatett egy fazék phot a később érkező gyerekeinek. És akkor gondoltam azt, hogy végül is csak ki kéne próbálni, annyi millióan döglenek érte, én meg úgy utálom azokat, akik úgy viselkednek, ahogy most én (sose kóstoltam, de utálom... bah!), úgyhogy kedden elcsattogtam az Ázsia boltba (ez is megérne egy nem túl pozitív kicsengésű misét, de most nem baltázom szét a pho posztot a fanyalgással), vettem a phohöz szükséges dolgokat, példának okáért csillagánizst, hiszen nyilvánvalóan nem volt a fűszerkészletemben ilyesmi. Vettem még friss koriandert, lime-ot, gyömbért, osztriga szószt (az nem kell a phobe), rizstésztát a létező legvékonyabb méretben, mert amilyen finnyás vagyok, nem szeretem levesbe a szélesmetéltet, csak az angyalhajat. És jő a vasárnap, még az ágyban is azon rugóztam, hogy ne inkább hagyományos húslevest főzzek-e, de aztán megacéloztam a lelkem, és nekiálltam. Előrebocsátom, direkt kis mennyiséget szándékoztam főzni belőle, mondjuk úgy, hogy kétszemélyest, így ha nagyobb adagot szeretnél, érdemes a hozzávalók mennyiségén igazítani.
Hozzávalók:
Kiegészítők a tálaláshoz: friss koriander, chili karikák, újhagyma vékonyra karikázva, ha lenne thai bazsalikom, akkor az, sokan készítik sült hagyma feltéttel, lime.
Elkészítés:
A videókon, amiket megnéztem, szinte mindenki egész csirkét használ, ami tulajdonképpen rendben is van, ha mondjuk egy családi adagnak ugrasz neki. Én azonban nem tudtam, hogyan végzi nálunk a pho, így óvatos duhajként, no meg ha már hatósági ára van a csirkefarhátnak, mutassuk ki hálánkat, ezért azt vettem a leveshez. Meg csirkemell filét, hiszen a farhátból nem nyernék ki színhúst. Tehát megmostam a húsdarabokat, beletettem egy megfelelő méretű fazékba, felöntöttem hideg vízzel, egy teáskanál sóval ízesítettem, majd beletettem az ízesítőket.
Ehhez a vöröshagymát félbe vágtam, levágtam a gyökérrészét, fogtam, keresztben kettévágtam azt is, meg a gyömbért is, és egy száraz serpenyőben a fahéj és a csillagánizs társaságában szépen megégettem őket. Bizony. Feketére. Forgattam a hagymát, a gyömbért, hogy mindenhol kapjon a hőből rendesen. Majd mikor ez bekövetkezett, mehettek a fazékba.
Dobtam még utána koriandermagot, borsot, kardamomot. A receptek ajánlanak barna cukrot is, de egyrészt nálunk nem kapni olyat, amilyet a videókon láttam (kvázi kockacukor formára vannak préselve, de látszik rajtuk, hogy nem répacukorból vannak), másrészt meg nekem az édes húsleves, mint olyan, az a grrrr kategória. Sajnálom, ez vagyok, már nem fogok változni 60 évesen :)
Odatettem a "levest" főni, ahogy forrdogált, szorgalmasan habozgattam le. Bő másfél órát, talán kettőt főhetett csendesen, akkor a húsokat kivettem, a mellet szépen széttépdestem, a kisebb részét szépen felszeleteltem, hátha a férjem úgy inkább kedvet kap rá. A léhez adtam egy evőkanál halszószt, majd leszűrtem. Megkóstoltam, tökéletes volt, nem kellett bele több só sem. Ami teljesen megdöbbentett, az az volt, hogy az ánizst kiérezni nem igazán lehetett a leves ízéből. A háttérben halványan ott volt, de semmiképpen sem olyan mértékben, ami engem hátrahőkölésre késztetett volna.
Annyi dolgom volt még, hogy a rizstésztát néhány perc alatt forrásban lévő sós vízben kifőzzem, és lehetett tálalni.
Ahogy néztem, ez úgy szokás, hogy a húsból és a tésztából jó sokat tesznek a tányérba, rámerik a levest, majd telepakolják mindazzal, amit még jónak látnak hozzá. Én chili karikákat használtam (sok recept ír Sriracha szószt a levesbe, de miután a héten főztem egy kis gung bao csirkét, és némiképpen sikerült túltolnom a szárított chili mennyiségét, karöltve a chiliszósszal, és a férjem ezt az akadályt elég keservesen ugrotta át, most nem akartam húzkodni az oroszlán bajszát, kivált, hogy neki a csirke többi alkatrészéből hagyományos, zöldséges húsleves készült, és boldog leszek, ha egyáltalán megkóstolja a pho gát), koriandert, újhagyma karikákat, lime-ot is nyomtam volna a levesbe, ha a lime-nak lett volna egyáltalán bármennyi leve. De ne legyünk telhetetlenek, elégedjünk meg azzal, hogy egy évtizedes (alaptalanul) tartózkodó magatartást levetkőztem, kvázi átléptem a saját árnyékomat, az se kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése