Narancs lekvár

Pontosan emlékszem, hogy nem ez az első narancs lekvárom. De arra is emlékszem, hogy az az alkalom, amire emlékszem, jó régen volt már, és úgy rémlik, nem is voltam túlságosan elégedett az akció végeredményével. 

Egy dolog biztos: ha megérkezik a Buono Olívaolaj- és Tészta szaküzletbe a kezeletlen héjú szicíliai narancs, én azonnal megbolondulok, és borsos ára ellenére rendelek belőle. Ez pedig azért van, mert vagy 8-9 éve, hogy először kóstoltam a szicíliai narancsot, akkor Dolce Vita, azaz Vrábel Kriszta árulta, és egyszerűen pazar volt. Meg kellett állapítanom, hogy bár már akkor sem voltam az ifjú korosztályba sorolható, egészen odáig nekem fogalmam sem volt, milyen is a narancs. Nyilván azt gondoljuk, hogy olyan, mint amilyet a Sparban árulnak vödörben, esetleg a piacon spanyol, görög narancsot, de hát nem. A narancs, az igazi, jó narancs, az vastag héjú, rengeteg leve van, és mézédes, aromás, ahogy pucolja az ember, fröcsög szanaszét a héjából az illóolaj. És hát nem 300 forint kilója, na.

Sok beszédnek sok az alja, én idén nem estem túlzásba, nem rendeltem egy rekesszel, csak 4 kilónyit, és abból se mindből főztem lekvárt, hiszen csak úgy megenni a Navel fajtájú narancsot is maga a kéjutazás a mennyországba. Úgyhogy most úgy ügyködtem, hogy egy kiló narancsfiléből főztem a narancsot, őszintén szólva az is elvett vagy bő másfél órát, mire megszabadítottam a gerezdeket a hártyájuktól. Én ugyanis rühellem a keserű narancs lekvárt, ez van. Sokfélét ettem már, mert szeretem, de a legnagyobb csalódás a sevillai volt, aminek bár csodás színe volt az üvegben, mégis olyan keserű volt, hogy számomra büntetés volt enni. 

A ma elkészített adag nagy része ajándék lesz, de őszintén szólva lesem a Buono honlapját, hátha jön még idén Navel, és akkor nekirugaszkodnék még egy adagnak.

Az elkészítés előtt körülbelül két tucatnyi receptet böngésztem át, de amikor elértem bennük odáig, hogy áztasd be a héjat egy éjszakára, öntsd fel vízzel, forrald fel, önts rá tiszta vizet, áztasd még egy éjszakát, másnap kezdd elölről a procedúrát, akkor azonnal másik receptúra után néztem. Aztán eldöntöttem, nem fogok én itt xarakodni, elő a jól bevált dzsemfixszel, aztán adj neki, hadd szóljon! Így lett a lekvárfőzés egy tíz perces művelet. Jó, a filézést most hagyjuk is...

Hozzávalók:

Kb. másfél-két kiló narancs, melyből nagyjából 1 kg narancsfilé lesz

50 dkg cukor

1 csomag 3:1 dzsemfix

Elkészítés:

Mossuk meg a narancsokat, majd nagyon éles késsel vágjuk le a héját, lehetőleg úgy, hogy semmi ne maradjon a fehér bundából a gyümölcsön. A filézéshez tényleg éles kés kell, különben a pillanatot is megátkozzuk, amikor a lekvárfőzés gondolata megfogant az agyunkban, de legyünk óvatosak!

Amikor pucérok a narancsok, vegyük a tenyerünkbe, és a fehér hártyák mentén metsszük be a húsát, egészen a közepéig. Nézzük meg, hol van a gerezdet határoló másik hártya, és ejtsünk egy vágást ott is. Ha jól csináltuk, a filé belepottyan a magunk elé helyezett tálba. Minden narancsot filézzünk ki, a vázakat nyomkodjuk ki alaposan (én még beletettem az Amerikából hozott jó kis citromfacsarómba, rengeteg levet kisajtoltam még a rostok közül)

Mérjük le a narancshúst és -levet, az én adagom pont egy kiló lett. Járjunk el a dzsemfix zacskóján lévő leírás szerint: keverjük össze a narancsot (amint a lábasba került, a botmixerrel megdolgoztam úgy, hogy ne legyen azért teljesen pépes), a cukrot és a dzsemfixet, erős lángon forraljuk fel, majd a forrástól számítva főzzük 3 percig. A habot én mindig leszedem a tetejéről, most is így tettem. Csinos üvegekbe szedtem, lezártam a tetejüket, majd 5 percre fejre állítottam mindet. Ennyi volt az egész. Csodálatos színe lett a lekvárnak, egy próba adagot megkóstoltam, az íze fenséges, az állaga tökéletes. A viszonylag sok lének köszönhetően kicsit zselés, egyszerűen ellenállhatatlan. Úristen, micsoda élmény lesz a karácsony reggeli frissen sült, langyos kalácsra kenve, alatta egy jóféle vaj...