Holá Mexico!

December volt még, a karácsonyt is csak vártuk, amikor ellátogattunk Újpestre, a Calavera mexikói étterembe. Épp ideje volt már, hogy egy estét ne a számítógép előtt töltsünk a férjemmel, természetesen a munkába temetkezve, hanem beszélgessünk, vagy bambuljunk csak együtt, ha ahhoz van kedvünk, na és persze együnk egy jót.

Kíváncsian indultunk neki a vacsorának, hiszen valahogy az ember nem feltétlenül gondolná, hogy hamisítatlan mexikói ízekre talál Újpest központjában, az újpesti piac tőszomszédságában, de mivel nyitottak vagyunk és érdeklődőek, nem volt kérdés, hogy kipróbáljuk a helyet.

És milyen jól tettük! Nemhogy nem csalódtunk, hanem egyenesen pompásan éreztük magunkat, istenieket ettünk, élveztük az étterem nyüzsgő esti hangulatát, a felszolgálók kitüntető kedvességét, figyeltük, milyen brutális adagokat tüntetnek el szemrebbenés nélkül a szomszédos asztaloknál a fiatalok, senki nem hagyott semmit a tányérokon, és ez előre vetítette, hogy mi sem maradunk éhen.

Szerettünk volna minél árnyaltabb képet kapni a kínálatról, ezért megbeszéltük a férjemmel, hogy mindketten mást-mást rendelünk, így sok ízt letesztelhetünk.

Elsőként kukoricakrémleves érkezett bacon chipsszel, mellette egy hideg mangóleves. Főételnek két csirkés ételt választottunk, a Pollo Veracruzt diós polentával és egy fajitast. A mangóleves kellemes volt, bár szerintem kimondottan nyári fogás, de ez ízlés kérdése. A kukoricalevesen a bacon chips mondjuk úgy, hogy nem étvágygerjesztő, ezen bizony dolgozni kéne még egy keveset, mert bár lehet, hogy én vagyok extra faxnis, szerintem ez a feketére sült - bár nem égett ízű - izé nem való a tányérra ebben a formában. A levesnek nagyon jót tett egy kevés chili olaj, amivel kiegészítettem a tányérban, attól vált a kissé semmitmondó íz ütőssé.

Inkább tartsuk meg mind állagban, mind látványban az étterem honlapján látható képet, azzal mindenki jobban járna.

Kép: calavera.hu

A főételek jól sikerültek, ami azért bír hír értékkel, mert egy egyszerű csirkével is nagyon csúnyán mellé lehet nyúlni, hiába szeretne az ember biztosra menni azzal, hogy csirkét rendel. Én a fajitast bátrabban fűszerezném, de megértem, ha nem meri a séf válogatás nélkül mindenkinek odatolni a karakteres mexikói ízeket. Nekem hiányzott, és bár az asztalon többféle szósz is kelleti magát, inkább annak lennék híve, hogy sütés közben kapjon több fűszert, ne utólag adjuk hozzá a chili szószokat. A diós polenta jó ötlet a Pollo Veracruz mellé, és a köretként felszolgált tipikus mexikói tállal is elégedettek voltunk.

Miután a pukkadás határán voltunk, kicsit ellenálltunk a desszerteknek, végül nyilván nem a józan ész győzött, hanem a banános, karamellás chimichanga, amiről egyrészt úgy tudtam, hússal, sajttal töltik meg, mielőtt bő olajban kisütik, másrészt azonnal eszembe jutott a Vejedre ütök című film, ahol Dustin Hoffman könyörög a feleségének, Barbra Streisandnak, hogy  készítsen neki ilyet. Az üzenetrögzítőjüket nem tudják rendeltetésszerűen kezelni, így azon a következő párbeszéd hallható minden hozzájuk telefonáló számára: 

"-Édes, vágyom egy kis chimichangára! -Akkor csinálj magadnak chimichangát! Neked megéri, de én szenvedek tőle..." 

Bájos párbeszéd, nemde?  Én mindig felnevetek rajta, akárhányszor látom a filmet. Szóval megérkezett a chimichanga, a churroshoz _direkt_ nem kértünk csokiszószt, elvégre fegyelem is van a világon, nem igaz? Csak úgy magában, épp csak egy kevés fahéjas porcukorral, na, az íze kedvéért! 

Összefoglalva a fenti sok locsogást: menjetek a Calaverába, lehetőleg barátokkal, nagy asztalhoz üljetek, igyatok sört, vagy tequilát - zavarba ejtően gazdag a választék -, beszélgessetek egy óriásit, és egyáltalán nem mellékesen egyetek jókat. Mert a Calavera mindezen tevékenységeknek igazán jó helyszíne. Figyelmes kiszolgálásban lesz részetek, és ha egyszer kipróbáljátok, kötve hiszem, hogy a próbát nem követi több látogatás. Valamint ha elfogadtok még egy jó tanácsot, a melegen felszolgált welcome pattogatott kukoricára mondjatok nemet, sokkal több mexikói finomság fog a gyomrotokba férni, ha nem pattogatott kukoricával tömitek meg. Én szóltam...

Mire távozásra alkalmas állapotba kerültünk, az étterem megtelt, minden asztalnál ültek, nyilvánvalóan a legtöbben nem először jártak itt, rutinosan rendelték a burritókat, quesadillákat,tostadákat, fajitákat, hamisítatlan szombat esti hangulat uralkodott az étteremben, a pincérek állták a sarat, kedvesen, mosolygósan, és főlegy gyorsan tették a dolgukat.

Amikor kiléptünk az étteremből, meghallgathattam az újpesti karácsonyi kirakodóvásáron felállított alkalmi színpadon egyik kedvenc számomat élőben, de nem árulom el, melyik volt az, hadd éljen mindenkiben egy pozitív kép a zenei ízlésemről!