Sűrű év ez, legalábbis ami az utazásokat illeti. És ez nemhogy nem panasz, hanem egyenesen jól eső megállapítás, hiszen imádok utazni. Törökországot már régen vágyom bejárni, nyilván nem fogok megelégedni azzal, hogy 5 napig Isztambulban voltam, mert Isztambul is nagyon érdekes hely, de az ország távolabbi részei sokkal jobban vonzanak. Ez az út a testvérem születésnapi, névnapi ajándéka volt, így tulajdonképpen a helyszínt is ő választotta.
Isztambullal az a tapasztalatom, hogy noha én nagyon bírom a nyüzsgést - mi sem erősebb érv e megállapítás mellett, mint az, hogy életem szerelme, vágyaim örökös tárgya New York, ahol már többször volt szerencsém megfordulni -, ez a város nekem túl sok volt. Ha nem is riasztott az utcákon hömpölygő tömeg, azt nem állíthatom, hogy fesztelenül éreztem magam. A villamosokra úgy kell felküzdenie magát az embernek, és bár a török utasok sokkal kedvesebbek és lazábbak, mint pesti társaik, azért nem kellemes, ha az ember vesemedencéjében több utas is próbál huzamosabb időre helyet találni magának. Remek dolgokat főznek, és ezt annak ellenére állítom, hogy nyilvánvalóan egy török család mindennapi főzési szokásaiba nem volt alkalom betekinteni, mindazonáltal mindenhol, ahol megfordultunk, jót ettünk. Na jó, a balik ekmek (halas szendvics) nem jött be, mondjuk nem is nagyon értem, hogy miért, hiszen friss péksütemény, roston sült hal, némi zöldség alkotja, ennek ellenére nem lettünk barátok. Ám lehet, hogy ehhez Eminönü hangulata is hozzájárult, úgy látszik, rosszul tűröm, ha idegenekkel kell egy műanyag asztalhoz leülnöm, alacsony műanyag széken kuporogva ennem, miközben a fejem fölött mustátért áthajoló vendég salátája az ölembe potyog. Ott kis híján hisztérikus rohamot kaptam, de mielőtt elkezdtem volna sikítozni, inkább felálltam, és elhagytam a terepet. De az összes többi étel, amit kóstoltunk, remek volt. A frissen facsart narancs- és gránátalmalevükről csak szuperlativuszokban lehet beszélni, a köfte csodás, az édességekről pedig ne beszéljünk, mert sírok. A piacról arany színű mazsolával, magokkal, aszalt sárgabarackkal és csirkefűszerrel tértem haza, de helyet kapott a bőröndben a híres török édességek egyik fajtája is, a nevét persze nem tudom, de mogyorós csoda volt. Igen nagy küzdelmeket kellett folytatnom magammal, hogy ne egyedül faljam fel az egészet. Öööö... a csatát elvesztettem :)
Érdemes a képekre kattintani, mert nagyobb méretben tán még élvezhetőek is. Egyébként telefonnal készült képek, fényképezőgépet a következő - tegnap véget ért - utamra vittem, remélem, érzékelhető lesz a különbség a minőségben.
A középső, világos szőnyegbe beleszerettem, egyszer visszamegyek érte...
Ezerféle datolya
A híres török lokum, más néven turkish delight
A bazár...
A látszat ellenére épp jól érezzük magunkat :)
Sajnos lámpát innen is muszáj volt hazahozni. Egy kékre esett a választás.
Köfte
Városkép a Galata hídról
Erről beszéltem... ezek elképesztőek.
A látvány, amellyel Isztambul fogadott minket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése