Stíriai metélt

 

Remélem, sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor életemben először hallottam a stíriai metélt nevét. Mert hát mit tudtam én 1973-ban, ott, a Tisza partján, hogy létezik ilyen étel egyáltalán? Semmit. Azt viszont tudtam, hogy lángoló szerelemmel viseltetek a faluban - ahol nagynénémnél a nyarakat töltöttem - lakó B. Pityu iránt, aki körülbelül sok évvel volt nálam idősebb, hiszen ha jól emlékszem, akkor már végzett szakács volt, és éppen a kiskörei víztározó építésén dolgozott. B. Pityu nem volt szép, különösebben okos se, annyi pozitívumot mindazonáltal elmondhatok róla, hogy sármos volt a mosolya, és hogy imádott engem. Imádott a maga módján: hozott nekem görögdinnyét - azóta se igen láttam sárgabélű görögdinnyét, hazait legalábbis -, de ahogy biciklivel megállt a kapunknál, megbillent, és azon mód el is ejtette, ami persze reccsenve hasadt száz darabra, de a tyúkok legalább aznap jóllaktak. De hát mi ez, ha nem szerelem, ha az ember egész napi dinnyeföldön való munkálkodás után egy szolíd tízkilós példánnyal egyensúlyozva bebiciklizik Dinnyéshátról Tiszanánára, hogy nekem dinnyét hozzon? Na ugye! 

Vele esett meg, hogy átjött Juliska nénémhez, hogy két tojást kérjen kölcsön. Merthogy a stíriai metélthez négy kell, de nekik csak kettő van otthon. 30 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek: tiszta merő kifogás volt a két tojás, hogy láthasson, hiszen ők is tartottak tyúkokat, mint Juliska nénémék - meg mint a faluban mindenki más -, nem létezik, hogy a nyár kellős közepén csak két tojás árválkodott a kamrában. Elég lett volna kimennie a tyúkólba összeszedni még kettőt. Nos, B. Pityuval sosem bontakozott ki a szerelmünk - a francba, már arra sem emlékszem, megfogta-e a kezem a moziban, vagy nem, de az biztos, hogy hazafelé előttem haladt a kis közön, hogy az úton tanyázó békákat lovagiasan eltüntesse az utamból, én ugyanis rettegtem, hogy a sötétben rá találok lépni egyre. Hogy találkoztam volna-e a későbbiekben a stíriai metélttel nélküle, az se derül már ki sosem. Mint ahogy arról sem tudok semmit, hová, merre vetette a sors B. Pityut, a szakácsot.

Hozzávalók 4 főre:

50 dkg tehéntúró
kb. 15 dkg rétesliszt, esetleg valamivel több
4 egész tojás
2-2,5 dl tejföl
10 dkg mazsola
5 dkg vaj
4 evőkanál porcukor, vagy kicsit több, ahogy szeretjük
egy citrom reszelt héja - nagyon kell bele!
1 teáskanál vaníliás cukor
só
zsemlemorzsa

Elkészítés:

Áztassuk be a mazsolát rumba, ennek hiányában langyos vízbe. Tegyünk fel egy szép nagy fazék vizet melegedni, forráskor egy kevés sót adjunk hozzá. Ezután jöhet a tészta: a túrót törjük át (jobb lesz a végeredmény, ha nem vagyunk lusták elővenni a krumplinyomót, azt a régi, két darabból álló fajtát), adjunk hozzá egy egész tojást, fél deci tejfölt, egy csipet sót, és annyi lisztet, amennyi felhasználásával jól nyújtható tésztát kapunk. A 15 deka elég szokott lenni. A tésztát kb. egy ujjnyi vastagra nyújtsuk ki, ne sajnáljuk alóla-felőle a lisztet. Ezután vágjuk kisujjnyi széles csíkokra, a csíkokat pedig szintén kisujjnyi nudlikra. A forrásban lévő sós vízbe dobáljuk a cuccost, nem kell neki sok idő, amint feljönnek a víz tetejére, készen vannak. 

Innentől kissé nehezített a pálya, mert miközben figyelni kéne a metéltekre, el kell készíteni az öntetet, ami a következő: a maradék három tojás sárgáját habosra keverjük a cukorral, vaníliás cukorral, a citrom héjával és az olvasztott vajjal. Utána jöhet a maradék tejföl, a mazsola, majd a fehérjékből vert kemény hab. Egy kis vajjal kenjünk ki egy csinos edényt - jénait, sütőtálat, tepsit, amink van -, hintsük meg prézlivel. A kifőtt tésztát keverjük bele a krémbe, majd az egészet zuttyintsuk a sütőtálba, és 180 fokos sütőben süssük szép pirosra. Kicsit hajszás az elkészítése mondjuk egy rántotta elkészítéséhez képest, de megéri a fáradozást!